A séf, egy magas, széles vállú, negyvenes évei derekán járó férfi, akinek a jobb alkarján egy halvány, régi égési seb húzódott végig a könyökéig, megállt a kerek asztalunk mellett. A fehér szakácskabátja makulátlan volt, a hajtókáján elegáns, sötétkék cérnával hímzett név díszelgett: Chef Laurent.

A teremben halk suttogás futott végig. Ez nem egy olyan hely volt, ahol a konyhafőnök csak úgy kisétál a vendégtérbe. A L’Orangerie a belváros legdrágább és legszigorúbb etikettű francia étterme volt, ahol asztalt foglalni hónapokkal előre kellett, és ahol Marlene hetek óta azzal kérkedett a barátnőinek, hogy a szülei házassági évfordulóját itt ünneplik meg, mert ide csak az „elit” kap bebocsátást.

Laurent le sem vette rólam a tekintetét. A szeme sarkában mély, meleg ráncok gyűltek össze, és ahogy az asztalunk szélére tette a kezét, láttam az ujjain ugyanazokat a kérgesedéseket, amilyeneket harminc évvel ezelőtt én magam is hordoztam.

– Mrs. Helen? – ismételte meg, most még halkabban, mintha alig merne hinni a szemének. – Valóban ön az?

Lassan bólintottam. A szám sarkában megbúvó apró, nyugodt mosoly nem tűnt el.

– Jó látni téged, Laurent. Jó látni, hogy végre saját kabátod van, és nem kell a túlméretezett konyhai rongyokat a derekad köré tekerned, hogy ne csússzon le a nadrágod.

Egyetlen pillanatig úgy tűnt, mintha a férfi elfelejtené az egész elegáns éttermet, a kristálycsillárok tompa fényét, a drága öltönyös vendégeket. Az arca felderült, és egy mély, tiszteletteljes meghajlással a kezemért nyúlt. Finoman, óvatosan megfogta a megviselt, száraz ujjaimat, és megcsókolta a kézfejemet.

– Ha nincs maga, Mrs. Helen, ma valószínűleg egy külvárosi mosogatóban görnyednék, vagy még ott sem – mondta, és a hangja tele volt olyan nyers hálával, ami Marlene anyjának a torkán akasztotta a falatot.

Marlene villája megreccsent a porcelántányéron. Az arca, amely eddig a hideg fölény tökéletes mintaképe volt, pillanatok alatt átváltott a zavart düh és a kínos megrökönyödés keverékévé. Gyorsan megköszörülte a torkát, és a legédesebb, leginkább mesterkélt társasági hangján szólalt meg: