Megfordultam, és elindultam a különterem felé.

Marlene még egyszer utánam kiáltott valamit, de a konyha nehéz, hangszigetelt ajtaja lassan, puhán becsukódott mögöttem, elvágva a külvilág minden zaját.

A konyha privát szalonja csendes volt és meleg.

Egy hatalmas, sötét tölgyfa asztal állt a szoba közepén, amelynek felületén megcsillant a konyhából beszűrődő rézüstök fénye. Egyetlen üvegfal választotta el a szalont a konyhai munkatértől: látni lehetett, ahogy tizenkét szakács fehér sapkában, hihetetlen fegyelemmel és precizitással mozog a tűzhelyek között. Senki sem kiabált. Senki sem kapkodott. Olyan volt, mint egy tökéletesen hangszerelt zenekar, ahol minden mozdulatnak megvolt a maga pontos helye és ideje.

Laurent lépett be néhány perccel később, egy fehér damasztszalvétával átkötött pezsgősüveggel és két karcsú kristálypohárral.

– Elmentek – mondta egyszerűen, miközben kihúzta a nehéz karosszéket az asztalfőn, és hellyel kínált.

– Köszönöm, Laurent – ültem le, és hagytam, hogy a hátam megpihenjen a puha bőrtámlán. – Harold csinált jelenetet?

Laurent halkan felnevetett, miközben szakértő mozdulattal kibontotta a pezsgőt. A dugó nem durrant, csak egy lágy, tiszteletteljes sóhajjal engedte ki a szénsavat.

– Megpróbálta. Azt mondta, feljelenti az éttermet a fogyasztóvédelemnél, mert szerinte a homár nem volt friss. De amikor Julien csendben megmutatta neki a biztonsági kamerák felvételét az előtérből – ahol a lánya kifejezetten megtiltotta, hogy étlapot adjunk magának –, Harold úr rájött, hogy a városi lapok társasági rovata sokkal jobban élvezné ezt a történetet, mint a fogyasztóvédelem. Fizetett, és csendben távoztak a sikátor felé.

A pezsgő aranyszínű gyöngyökkel töltötte meg a poharat. Laurent letette elém, majd töltött magának is egy keveset, és leült a velem szemközti székre.

– Évek óta vártam erre a napra, Mrs. Helen – mondta a séf, és a tekintete komollyá vált. – Nem azért, mert látni akartam a megalázásukat. Hanem azért, mert fájt néznem, ahogy maga elbújik a saját élete elől. Valahányszor elküldtem az osztalékot a könyvelőjén keresztül, maga mindig azt üzente: „Laurent, ne küldj túl sokat. Michael észreveszi, és akkor kérdezősködni fog.” Miért hagyta, hogy ennyire a fejére nőjenek?