Laurent, aki némán állt mellettem, halk, megvető hangot adott ki a torkából.
– Mrs. Sterling – mondta a séf –, Mrs. Helen soha életében nem evett kaviáros lepényt. Magának fogalma sincs arról, mit szeret. Maga még azt sem tudta, hogy a kávéját feketén issza, cukor nélkül, mert az elmúlt öt évben egyetlenegyszer sem kérdezte meg tőle.
Marlene arca elvörösödött, de nem adta fel. Odalépett hozzám, és megpróbálta megfogni a karomat.
– Helen, kérem… apám… apám egy nagyon fontos szerződés előtt áll a városi fejlesztési tanáccsal. A tanács elnöke holnap itt vacsorázik Laurent-nál. Ha apámat ma este kitiltják innen, vagy ha elterjed a híre, hogyan viselkedtünk… tönkremegy a családunk! Michael karrierje is ezen múlik, apám ígérte meg neki az alelnöki pozíciót a cégnél! Nem teheti ezt a saját fiával!
Lassan elhúztam a karomat az ujjai elől. Nem undorral, csupán azzal a végtelen, hűvös távolságtartással, amivel az ember egy piszkos tárgyat tol el magától az asztalon.
– Marlene – mondtam csendesen. – Amikor ma este beléptünk azon az ajtón, maga nem a családot látta bennem. Nem látta bennem az anyát, és nem látta bennem az embert sem. Egy „plusz embert” látott. Egy felesleges szájat, amit el kell hallgattatni egy pohár vízzel, hogy ne rontsa el az önök csillogását.
– De megbántam! – kiáltotta a nő, és a szemében most valódi könnyek csillantak, a megalázottság és a rettegés könnyei. – Bocsánatot kérek! Bármit megteszek! Térden állva kérek bocsánatot az egész étterem előtt, ha kell!
– Nincs szükségem a színjátékára, Marlene – feleltem. – És nincs szükségem a bocsánatkérésére sem. Mert a bocsánatkérés csak akkor ér valamit, ha az ember megértette a bűnét. Maga nem azt bánta meg, amit velem tett. Maga azt bánja, hogy kiderült: a pincér, akinek parancsolgatni próbált, a barátom, és az étterem, ahol parádézni akart, a védelmem alatt áll.
