Nem mozdultam. Csak álltam a sárga verandafény alatt, nézve a felnőtt férfit, akiért valaha az életemet adtam volna.
– És meglepődtél ezen, Michael? – kérdeztem halkan.
– Fáj, anya – emelte rám a tekintetét, és a könnyei végigfolytak az arcán. – Borzalmasan fáj. Harmincnyolc évig azt hittem, hogy építek valamit. Hogy jobb életem lesz, mint amilyen neked volt. És most rájöttem, hogy semmim sincs. Nincs feleségem, nincs karrierem, és… elveszítettem az egyetlen embert, aki valóban szeretett engem a világon.
Egy pillanatig csend volt. Olyan mély, fájdalmas csend, amelyben egy egész élet döntései visszhangoznak.
– Nem veszítettél el, Michael – mondtam nagyon lassan. – Az anyád vagyok. Nem tudlak nem szeretni, még akkor sem, ha a szívemet tapostad el ma este azon a fehér abroszon.
Michael tett egy lépést felém, a kezeit kinyújtva, mintha át akarna ölelni:
– Anya… hála Istennek… visszajöhetek? Itt alhatok a régi szobámban? Kérlek…
Felemeltem a kezem. A mozdulat egyszerű volt, de megállította őt a lépcső alján.
– Nem, Michael.
A fiam megtorpant, mintha arcul ütötték volna.
– De… az előbb mondtad, hogy szeretsz!
– Szeretlek, fiam. De ma este te magad emlékeztettél engem a helyemre. És most rajtam a sor, hogy emlékeztesselek téged a tiédre.
Ránéztem a kulcsra a kezemben.
– A te helyed most nem ebben a kényelmes házban van, ahol anya megfőzi a vacsorádat, kimossa az ingedet, és elsimítja a romokat, amiket magad után hagytál. A te helyed odakint van a világban. Ki kell bérelned egy szobát. Meg kell tanulnod beosztani a fizetésedet. Meg kell tanulnod elviselni a hideget, amikor nincs pénzed fűtésre, és meg kell tanulnod megbecsülni egy falat kenyeret, amikor éhes vagy.
– De anya… nem bírom ki! – sírta el magát, mint egy tízéves kisfiú.
