Kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam.
– Tökéletes, fiam. Egyetlen dolgot hagytál ki belőle.
– Mit? – kérdezte riadtan a séf.
– Egy csipetnyi több sót. De csak annyit, amennyi a tenger emlékezetéhez kell.
Laurent felnevetett – egy mély, felszabadult, öblös nevetéssel, amit évek óta nem hallottam tőle.
Az éjszaka lassan telt el.
Hajnali egy óra volt, amikor Laurent személyes sofőrje hazavitt a külvárosi kis házamba. A város csendes volt, az utcai lámpák sárga fénye megcsillant a nedves aszfalton.
Amikor a fekete szedán befordult a csendes kis utcámba, megláttam a házam előtt parkoló autót. Michael régi szedánja volt az. A motor nem járt, a lámpák le voltak oltva, de a szélvédő mögött ott ült a fiam, a kormányra hajtott fejjel.
A sofőr megállt a kocsibejáró előtt, kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót.
– Várjak, Mrs. Helen? – kérdezte a fiatalember halkan, egy pillantást vetve a másik autóra.
– Nem szükséges, Thomas. Köszönöm a fuvart. Biztonságban vagyok.
Lassan felmentem a verandára. A lépteim tompán kongtak a deszkákon. Michael autója ajtaja kinyílt, és a fiam kiszállt. Nem viselte a zakóját; csak egy vékony ingben volt a hűvös éjszakai szélben, a kezei mélyen a zsebébe dugva, a válla előregörnyedve.
– Anya – mondta rekedten.
Megálltam a bejárati ajtó előtt, kezemben a kulcscsomóval.
– Miért vagy itt, Michael? Nem a feleséged mellett lenne a helyed?
– Marlene elment a szüleihez – mondta a fiam, és a hangja annyira üres volt, mint a téli szél. – Harold apja kidobott minket a lakásból. Azt mondta, én vagyok a felelős mindenért. Hogy nem tudtam kordában tartani az anyámat, és hogy miattam veszítették el az üzletet Laurent barátaival. Marlene pedig… Marlene azt mondta, hogy egy senki vagyok. Hogy egy csóró pincérnő fia vagyok, aki sosem fogja elérni az ő szintjüket.
