Felemeltem a poharat, megforgattam a kezemben, nézve a buborékok végtelen táncát.
– Tudod, Laurent… amikor egy nő egyedül marad egy nyolcéves kisfiúval egy olyan világban, ami nem bocsátja meg a szegénységet, a félelem lassan a csontjaid részévé válik. Mindent megteszel, hogy megvédd őt. Olyan dolgokat is elviselsz, amiket egy embernek sosem lenne szabad elviselnie. Éjszaka takarítottam az irodaházakat, nappal a te régi kantinodban álltam a forróságban, és minden egyes dollárt, amit megkerestem, az ő jövőjére tettem félre.
Belekortyoltam a pezsgőbe. A hűvös, száraz, gyümölcsös íz megtöltötte a számat.
– De elkövettem egy hatalmas hibát – folytattam halkan. – Megtanítottam Michaelnek, hogyan kell jól élni, de elfelejtettem megtanítani neki, hogyan kell embernek lenni. Azt hittem, ha mindent megadok neki, amit én nem kaptam meg, akkor szeretni fog. De a felesleges nagylelkűség, Laurent, nem szeretetet szül. Hálátlanságot szül. És a hálátlanság a legmérgezőbb dolog a földön: lassan, csendben meggyőzi a másikat arról, hogy te kevesebbet érsz nála, pusztán azért, mert adsz neki.
– Nem a maga hibája, Mrs. Helen – rázta meg a fejét Laurent. – Michael felnőtt ember. Dönthetett volna úgy is, hogy tiszteli magát.
– Dönthetett volna – sóhajtottam. – De a könnyebb utat választotta. Marlene családja gazdagnak tűnt, sikeresnek tűnt, és Michael azt hitte, ha eldobja a múltját, ha eldobja a fáradt, ráncos kezű anyját, akkor ő is közéjük tartozhat. Csak azt nem vette észre, hogy azok az emberek sosem fogadták be őt igazán. Csak használták, ahogy engem is használtak.
A konyhaajtó kinyílt, és Julien lépett be egy ezüsttálcával. Egy mély, gőzölgő porcelántányért tett elém.
A leves sötétbarna volt, tiszta, mint a borostyán, a tetején friss zöldfűszerek és hajszálvékonyra vágott fekete szarvasgomba úszott. Mellette egy kis kosárban még meleg, ropogós héjú házi kenyér illatozott.
