Ránéztem Michaelre.
A fiam ott állt a felesége mögött, magába roskadva, a kezét a nadrágzsebébe mélyesztve. Olyan volt, mint az apja azon a bizonyos kedd reggelen: képtelen volt a szemembe nézni, képtelen volt vállalni a felelősséget a döntéseiért.
– Michael – szóltam hozzá.
– Igen, anya? – suttogta.
– A házat, amiben laktok… a külvárosi kis zöld házat, amit az apám rám hagyott, és amit tíz évvel ezelőtt nektek adtam használatra, hogy ne kelljen albérletet fizetnetek az induláskor…
Michael szemei tágra nyíltak.
– Anya… ne…
– A haszonélvezeti jog az enyém, Michael. A tulajdonjog soha nem került át a nevetekre, hiába kérte Marlene minden évben a születésnapján. Mindig tudtam, miért akarja a nevére venni. Hogy eladhassa, és beköltözhessetek egy olyan negyedbe, amit nem engedhettek meg magatoknak. Nos, holnap reggel felkeresem az ügyvédemet. Harminc napotok van, hogy kiköltözzetek.
– Hová menjünk?! – sikoltott fel Marlene, elveszítve minden maradék méltóságát. – Michael fizetése alig fedezi az autóhiteleinket! Az apám cége pedig nem áll olyan jól, mint hiszi… szükségünk van arra a házra!
– Akkor ideje, hogy megtanuljatok a saját lábatokon állni – feleltem. – Michael harmincnyolc éves. Ideje, hogy a fiam rájöjjön, mit jelent egy férfi élete, ha nincs ott az anyja, aki a háttérből fizeti a számlákat, miközben ő a szőnyeg alá söpri a létezését.
Laurent-hoz fordultam.
– Chef. Kérem, kísértesse ki a vendégeket a hátsó ajtón keresztül. Nem szeretném, ha a többi vendég vacsoráját megzavarná a jelenetük. És a számlát…
– A számlát, Madame Helen? – kérdezte Laurent, és a szemében felcsillant egy halvány, ragadozó fény.
– A számlát küldjék ki Mr. Harold Sterling címére, teljes áron, a legmagasabb szervizdíjjal felszámolva. És az én pohár vizemet… azt írják jóvá az én számlámra. Készpénzben kifizetem a két dollárt, ha szükséges.
Laurent mélyen meghajolt.
– Értettem, Madame. Julien azonnal intézi.
