Laurent egy lépést tett előre, a hangja most már tisztán, érthetően csengett be minden sarkot a csillárok alatt.
– Ez a nő az oka annak, hogy ez az étterem egyáltalán létezik.
Michael, aki addig a szalvétáját gyűrögette az ölében, hirtelen felkapta a fejét. A fiam arca vörös volt a szégyentől, de most először láttam rajta valami mást is: a pánikot. Azt a fajta gyáva pánikot, amikor az ember rájön, hogy az a biztos talaj, amit addig a lába alatt hitt, valójában egy kártyavár teteje.
– Laurent… – kezdte Michael bizonytalanul, a hangja elcsuklott. – Biztosan félreértés történt. Anyám… anyám nem szólt, hogy éhes. Mi csak… nem akartuk őt túlterhelni egy nehéz vacsorával. Mindig azt mondja, este már csak könnyűt eszik…
– Hallgass el, Michael – mondtam nagyon halkan.
Nem emeltem fel a hangom. Nem vágtam a tenyeremet az asztalra. De az az egyszerű, csendes mondat olyan erővel vágta el a szavait, mint a séfkés a meleg vajat. Michael azonnal elhallgatott. A szája nyitva maradt, a szeme pedig kétségbeesetten kereste az enyémet, de én már nem néztem rá.
Laurent felém fordult, és a tekintete ismét megenyhült.
– Mrs. Helen, kérem, tiszteljen meg azzal, hogy átkísérhetem a séfasztalhoz a konyha privát szalonjában. Épp most fejeztük be a vadlazacot breton vajmártással és a szarvasgombás consommét. A csapatom büszke lenne, ha kóstolna belőle. És ha megengedi… egy 1989-es Château Margaux-t bontanék az egészségére. Pont abból az évjáratból, amikor maga megtanított engem mártást készíteni a régi kikötői kantin zsíros pultja mögött.
Felálltam.
A térdem kissé recsegett – hetvenkét év nem múlik el nyomtalanul, különösen, ha az ember negyven évet állva dolgozott végig –, de a gerincem egyenes volt. Megfogtam az apró, kopott retikülömet, amit Marlene az este elején még „múzeumi darabnak” csúfolt a taxiban.
