Marlene apja, Harold, aki addig némán, mogorván rágta a homárhúst, hirtelen letette a nehéz ezüst evőeszközt. Ő volt a család feje, egy visszavonult ingatlanos, aki megszokta, hogy a pénze mindent elsimít.
– Várjon csak egy pillanatot, séf – mondta Harold rekedt, tekintélyt parancsolónak szánt hangon. – Nem tudom, milyen személyes ismeretség fűzi magát a fiam anyjához, de mi itt fizető vendégek vagyunk. Több mint ezer dollárt fogunk hagyni ezen az asztalon ma este. Nem engedem, hogy a lányomat így megalázza a pincérei és a többi vendég előtt! Követelem, hogy kérjen bocsánatot, különben azonnal beszélek a tulajdonossal!
Laurent megállt. Nem sietett. Lassan fordult meg a sarka körül, kezeit a háta mögé kulcsolta a fehér kabát alatt, és egyenesen Harold szemébe nézett.
– A tulajdonossal kíván beszélni, uram?
– Pontosan azzal! – csattant fel Harold, a gallérját igazgatva. – Ismerem az ilyen helyeket. Egyetlen rossz értékelés a városi lapban, egyetlen telefon a kamarának, és megnézheti magát! Hívja ide a tulajdonost! Most!
Laurent szája sarkában megjelent egy jeges, alig észrevehető mosoly.
– Mr… Sterling, ha jól sejtem a foglalási névből. Nem kell túl messzire mennie, ha a tulajdonossal akar beszélni. Nem kell még csak a telefont sem felvennie.
Laurent kinyújtotta a kezét, és méltóságteljesen felém intett.
– Ott áll ön előtt.
Az étterem hatalmas, fenséges terme hirtelen olyan némává vált, mintha a hangokat egyetlen mozdulattal kiszívták volna a térből.
Marlene anyja kezéből kiesett a borospohár. A kristály tompa puffanással landolt a vastag damaszton, és a sötétarany folyadék lassan, megállíthatatlanul szétterült a hófehér anyagon, egyenesen a homárpáncélok felé szivárogva. Senki sem nyúlt utána. Senki sem mozdult, hogy felitassa.
Marlene arca nemcsak sápadt volt; szürkévé vált, mint a hamu. A tekintete ide-oda cikázott köztem és Laurent között, próbálva megtalálni a poént, a rejtett kamerát, az abszurd tréfát egy olyan helyzetben, aminek semmi értelme nem volt az ő tökéletesen felépített, felszínes világában.
