– A consommét, Madame – mondta a fiú halkan, és a szemében még ott volt a megbánás árnyéka. – Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért a teremben. Nem tudtam…
– Ülj le egy pillanatra, Julien – intettem felé.
A fiatalember megdöbbent, de Laurent egy apró bólintással jelezte neki, hogy tegye, amit mondok. Julien leült az asztal szélére, a kezét a térdére szorítva.
– Julien – mondtam, a kanalat a kezembe véve. – Nem haragszom rád. Fiatal vagy, és a munkádat féltetted. Amikor egy gazdag, hangos nő rád szól egy ilyen helyen, a túlélési ösztön azt súgja, hogy engedelmeskedj. De jegyezz meg valamit, amit Laurent is megtanult harminc évvel ezelőtt: a tiszteletet nem az öltöny ára határozza meg, amit a vendég visel. Az igazi méltóságot arról ismered fel, hogyan bánik az ember azokkal, akiktől semmit sem várhat cserébe. Ha legközelebb látsz egy idős nőt egyedül ülni egy üres pohár vízzel… soha többé ne hajtsd le a fejed. Rendben?
A fiú szemei megteltek könnyel, és mélyen meghajtotta a fejét.
– Ígérem, Madame Helen. Soha többé.
– Jól van. Most pedig menj vissza a szervizbe. Van még néhány asztal, amelyik várja a desszertet.
Amikor Julien kiment, megkóstoltam a levest.
A forró, mély ízek szétáradtak a számban: a borjúcsontok lassú, huszonnégy órás főzésének zamata, a kakukkfű, a pirított gyökérzöldségek, és az a leheletnyi konyak a végén, amit még én mutattam Laurent-nak a régi kikötői konyhán, amikor a fagyoskodó dokkmunkásoknak főztünk vacsorát.
Lehunytam a szemem. Évek óta nem ettem ilyen ételt. Nem azért, mert nem engedhettem meg magamnak – hanem mert az elmúlt években a vasárnapi ebédeken Marlene mindig hideg salátát dobott elém egy műanyag tálban, miközben a család többi része a sültet ette.
– Milyen? – kérdezte Laurent, és a hangjában ott volt az a régi, fiatal szakácstanonc izgalma, aki rettegve várja a mestere ítéletét.
