Belépett, és magába szívta az új teremet: a modern bútorokat, a kis, de jól felszerelt otthoni irodát, a technikai könyvek és folyóiratok falát.

“Elfoglalt voltál,” mondta halkan.

“Valaki egyszer azt mondta, hogy a sikerhez odaadás kell,” válaszoltam, gondolva arra, hányszor oktagot tartott Victoria az igazi üzletről.

Lemerültnek tűnt a kanapémon.

“Anyám dühös. A tábla pániküzemmódban van. A részvényünk 15%-kal esett a bejelentésed után is.”

“23%,” javítottam ki. “Figyeltem a piacokat.”

Felnézett rám, talán először évek óta igazán meglátott.

“Ezt végig megtervezted, ugye? Még mielőtt kiszorítottak volna.”

“Nem,” mondtam őszintén. “Akkor terveztem, amikor anyád világossá tette, hogy a hozzájárulásaim semmit sem jelentettek neki. Az a pillanat, amikor megpróbálta ellopni az életem munkáját, és átadni Margaretnek, mintha az övé lenne.”

“Nem értette—”

“Tökéletesen megértette,” szakítottam félbe. “Csak nem érdekelte. Sosem tette. Számára én csak az a tudós voltam, aki nem volt elég jó a fiának, aki nem illett a tökéletes vállalati képébe.”

“Ez nem igaz,” tiltakozott gyengén.

“Tényleg?”

Odamentem az asztalomhoz, és elővettem egy fájlt.

“Ezek az anyád és Margaret közötti e-mailek másolatai, 6 hónappal ezelőtt. Tervezés a eltávolításom. Arról beszélek, hogyan kezelném a projektjeim átmenetét. Tudni akarod, mit írt rólam az anyád?”

Megrázta a fejét, de én mégis folytattam.

“Ő egy szükséges kellemetlenségnek nevezett, amit az IPO előtt meg kell oldani. Azt mondta, ideje átgondolni a jövődet, és átgondolni a megfelelő partnerségeket.”

Daniel arca elsápadt.

“Honnan szerezted ezeket?”

“Technikai szakértő vagyok, emlékszel? Azt, akit anyád csak üzleti játéknak gondolta?”

Leültem vele szemben.

“A kérdés az, tudtál erről a tervről?”

Nem tudott a szemembe nézni.

“Tudtam, hogy nem örül neki… rólunk. Arról, hogyan nézne ki a befektetők számára, ha egy kutató ilyen kulcsfontosságú pozícióban van. De sosem gondoltam volna…”

“Sosem gondoltad volna, hogy tényleg megteszi? Vagy sosem gondoltad volna, hogy visszavágok?”

A csend tele volt kimondatlan igazságokkal.

Végül Daniel felnézett, szemei fáradtak és szomorúak voltak.