“Az eszközeid?” Szinte köpte a szavakat. “Minden, amit fejlesztettél, a Bennett Technologies számára készült. Nem tudsz csak csak—”

“Mit nem tudsz, Victoria? Nem tudok kiállni magamért? Nem tudsz igazi vállalkozást vezetni?”

Hagyom, hogy a szavaim beépüljön, mielőtt folytattam.

“Nézd meg a szerződéseidet. Minden szabadalom, minden innováció, amit most ígértél a befektetőidnek, mind a Bennett Technologies-nek van licencelve az én nevem alatt. És ezek az engedélyek pontosan 3 hónap múlva lejárnak.”

Hosszú szünet következett.

Majdnem láttam az arcát, az a tökéletesen kontrollált maszk lecsúszik, amikor rájött a hibája nagyságára.

“Mit akarsz?” – kérdezte végül, hangja feszült volt.

“Azt akarom, amit megkerestem. De a részleteket megbeszélhetjük a jogi csapatainkkal. Biztos vagyok benne, hogy most mindent alaposan át akarsz majd nézni.”

“Ez még nincs vége,” figyelmeztetett.

“Nem,” értettem egyet. “Csak most kezdődik.”

Befejeztem a hívást, és Marcusra néztem, aki szélesen vigyorgott.

“Szép munka,” mondta. “Nagyon szép munka.”

De mindketten tudtuk, hogy ez csak a nyitó lépés.

Victoria Bennett nem úgy építette fel a birodalmaját, hogy visszalépett egy harc elől, és most sem akart elkezdeni.

Bizony, néhány órán belül a Bennett Technologies jogi csapata elárasztotta Marcus irodáját követelésekkel és fenyegetésekkel.

Azt állították, hogy a szabadalmaimat bérleti munkaszerződések alapján fejlesztették ki.

Szerződésszegés miatt pert indítottak azzal fenyegetőztek.

Még azt is próbálták érvelni, hogy a házasságom Danielrel adta a cégnek a szellemi tulajdonjogomat.

De Marcus és én mindenre felkészültünk.

Minden szerződés, minden szabadalmi kérelmek, minden dokumentáció gondosan össze volt építve az elejétől fogva.

Lehet, hogy naiv voltam az irodai politikával kapcsolatban, de soha nem voltam naiv a munkám védelmében.

Daniel azon az estén megjelent a lakásomban, rendezetlenebbnek tűnt, mint valaha láttam őt.

A nyakkendője laza volt, haja kócos volt, mert áthúzta a kezét.

“Bejöhetek?” kérdezte, amikor kinyitottam az ajtót. “Kérlek, Liv. Beszélnünk kell.”

Fontolgattam, hogy visszautasítom, de valami az arckifejezésében félrelépett.