Délután öt órakor kimentem a szúnyoghálós verandára.
A kezemben ott volt Harold kedvenc kávésbögréje – a vastag falú, tengerkék kerámia, aminek a peremén volt egy apró lepattanás –, frissen főzött forró teával tele. Letettem a kis faasztalra a hintaszék mellé.
A dűnék mögül a nap lassan süllyedni kezdett a Mexikói-öböl vize felé. Az égbolt arany, narancs és mély lila színekben pompázott, a hullámok ritmikus, tompa morajlással csapkodták a fehér homokot.
A telefonom megszólalt a zsebemben.
Kivettem. Marcus száma villogott a kijelzőn.
Hagytam kicsöngeni.
Nem kapcsoltam ki, nem nyomtam el a hívást. Csak néztem a képernyőt, amíg el nem hallgatott.
Tudtam, mit mondana. Könyörögne. Magyarázkodna. Azt mondaná, hogy Lauren kényszerítette, hogy nem gondolta komolyan, hogy szükségük van a segítségre. És talán egy nap, sok év múlva, képes leszek meghallgatni őt. De nem ma. Nem ezen a héten. És nem addig, amíg meg nem tanulja, hogy az anyai szeretet nem egy ingyenes belépőjegy a rombolásra.
Zsebre vágtam a telefont.
Felvettem a kopott zöld horgászsapkát az asztalról, és a fejembe húztam. Pontosan illett rám. Kicsit nagy volt, leért a fülemig, de a régi pamut melege körülölelte a homlokomat.
Belekortyoltam a teába. A forró ital átmelegítette a mellkasomat.
– Nos, Harold – suttogtam a csendes teraszon, a lemenő nap felé nézve, ahogy a sirályok alacsonyan szálltak a víz felett. – Azt hiszem, végre megnyertük magunknak azt a békét.
És miközben a tengeri szellő meglibbentette a fehér len ingemet a szárítón, negyven év után először éreztem úgy, hogy a ház nemcsak a miénk volt – hanem én magam voltam a ház: erős, megtörhetetlen, és készen arra, hogy bármilyen vihart kibírjon, ami a víz felől érkezik.
