– Anya…
– Jó reggelt, Marcus – mondtam halkan. A hangomban nem volt düh. Nem volt benne emelt él. És ettől Marcus láthatóan még jobban megijedt, mintha ordítottam volna vele.
– Mrs. Gray – lépett előre Henderson helyettes, és a jegyzetfüzetét a kezébe vette. – Ön Marcus Gray?
– I-igen, helyettes úr – dadogta a fiam, a tekintete kétségbeesetten ugrált köztem és Charles Vance között. – Mi a probléma? Ez egy családi félreértés. Az édesanyám…
– Az édesanyja a kizárólagos tulajdonosa ennek az ingatlannak – vágott közbe Charles Vance, a hangja úgy vágott át a tengerparti szellőn, mint a borotva. – És önök tegnap este törvénytelenül kizárták őt a saját otthonából, megváltoztatták a riasztórendszer biztonsági kódját, és jelenleg jogosulatlanul végeznek átalakítási és ingóság-eltávolítási munkálatokat a tulajdonos kifejezett írásbeli tiltása ellenére.
Lauren lecsörtetett a veranda három lépcsőjén. A papucsa csattogott a köveken, az arca vörösödni kezdett a dühtől, a napszemüvege lecsúszott az orrára.
– Ez nevetséges! – kiáltotta, Henderson helyettes felé fordulva. – Mi vagyunk a fia és a menye! Ideiglenesen itt lakunk, mert a mi lakásunk felújítás alatt áll! Patricia beleegyezett! Beengedett minket!
– Valóban beleegyeztem, Lauren – léptem közelebb hozzá. – Beengedtelek titeket vendégként. Családként. Nem azért, hogy lezárjátok előttem az ajtót. Nem azért, hogy engedélyt kelljen kérnem belépni a saját házamba. És legfőképpen nem azért, hogy kidobjátok a férjem életét a szemétbe.
– Azok csak régi kacatok voltak! – vágta rá Lauren, elveszítve minden önkontrollját. – Penészes könyvek meg törött kagylók! Egy modern, letisztult teret akarunk csinálni ebből a házból! Marcus az egyetlen örökös! Ez a ház előbb-utóbb úgyis a miénk lesz! Miért ne hozhatnánk rendbe most, amikor még van időnk rá?!
Marcus hirtelen megragadta Lauren karját.
– Lauren, fogd be a szád… kérlek, hallgass el…
