– Rendben van, uram – bólintott a rendőr. – Mr. Gray, Mrs. Gray. Két órájuk van arra, hogy összeszedjék a személyes ruháikat és tárgyaikat. A bútorokhoz, a ház berendezési tárgyaihoz nem nyúlhatnak. A belsőépítészeti furgon sofőrje azonnal hagyja el a területet. Ha két óra múlva még itt vannak, mindkettőjüket előállítom birtoksértésért és hatósági utasítás megszegéséért.
Lauren arca eltorzult a dühtől és a szégyentől.
– Ezt nem teheted meg! – sikoltotta, miközben a könnyeit törölgette a lenvászon ingembe. – Hová menjünk? A lakásunk szét van verve! Nincs hová mennünk!
– A Sea Breeze Motelban a 41-es út mellett van még szabad szoba, Lauren – mondtam halkan. – A törölközők durvák, a klíma zörög, de a parkolóban van hely. Pont jó lesz nektek arra, hogy átgondoljátok, hogyan kell viselkedni egy olyan házban, amiért nem ti dolgoztatok meg.
Lauren megfordult, és némán, dühödten kirontott a házból, be a belsőépítész furgonjába, hogy elküldje a munkásokat.
Marcus még ott térdelt a porban. Felemelte a fejét, és a szemei vöröslöttek a könnyektől.
– Anya… és a pénz? Az örökségem?
Charles Vance lassan összehajtotta a kék mappát.
– Nincs örökséged, Marcus. A záradék életbe lépett. Apád végakarata szerint az alap a mai naptól kezdve kizárólag Patricia Gray kezelésében áll, és halála esetén a teljes fennmaradó összeg a Floridai Tengerparti Természetvédelmi Alapítványra száll. Te nem vagy többé kedvezményezett.
Marcus úgy roskadt össze a fehér kövön, mintha az összes csontját kihúzták volna a testéből.
– Menj, Marcus – mondtam neki, és a hangomban most már csak a végtelen, nehéz fáradtság maradt. – Szedd össze a ruháidat. És vetesd le Laurennel azt az inget. Az az ing az enyém.
Megfordultam, és felmentem a verandára.
A két óra hosszú volt, de csendes.
A veranda hintaszékében ültem, kezemben egy pohár hideg vízzel, miközben Henderson helyettes némán állt a felhajtó szélén, figyelve minden mozdulatukat.
