És a dobozok tetején… megismertem Harold horgászsapkáját. Ott hevert a porban, egy halom régi könyv és a tengerparti kagylós tálunk törött darabjai mellett. Kidobták. Egyszerűen kihajították a garázs elé, mint a lomot.
Henderson helyettes a Lincoln mögött állt meg, a kék-piros fényhidat nem kapcsolta be, de a hivatalos jelenlét súlya azonnal rátelepedett az udvarra.
Kiszálltam a kocsiból. A lábam egy pillanatra megingott a felhajtó fehér zúzott kövén, de Charles ott termett mellettem, és a karját nyújtotta.
– Lassan, Patricia. Egyenes derékkal.
A ház bejárati ajtaja ekkor kivágódott. Lauren lépett ki rajta. Még mindig a fehér len ingemet viselte – a finom, ír lenvásznat, amit Harold vett nekem a harmincadik házassági évfordulónkra Newportban –, a kezében egy jegeskávét tartott, a napszemüvegét a szőke hajába tolva. Mögötte egy fiatal belsőépítész nő lépett ki, egy digitális táblagéppel a kezében.
– Marcus, mondtam neked, hogy a teraszburkolatot szürke mészkőre kell… – kezdte Lauren, de a hangja hirtelen elakadt, amint meglátta a rendőrautót, Charlest, és engem.
A belsőépítész megtorpant. Lauren arcán egy pillanatra átfutott az a lekezelő, bosszús kifejezés, amivel az ember a hívatlan szórólaposztókra néz, de amikor meglátta az egyenruhás seriffhelyettest lassan kiszállni a kocsiból, a mosolya azonnal megmerevedett.
– Patricia? – szólt le a verandáról, a hangját mesterkélten mézédesre formálva. – Mit jelentsen ez? Hívtál… rendőrt? Mi történt a motelben, bajba kerültél?
Nem válaszoltam. Egyenesen a garázs felé sétáltam, lehajoltam a porba, felvettem Harold horgászsapkáját, és lefújtam róla a fehér kőzúzalék porát. A zöld pamut megkopott volt a tarkójánál, ahol az apja mindig megigazította, amikor a szél feltámadt az öböl felől.
Marcus ekkor lépett ki a garázsból, egy munkáskesztyűben, a homlokát törölgetve.
– Lauren, mi ez a csend… – kezdte, de meglátott engem a sapkával a kezemben.
A fiam arca olyan fehér lett, mint a meszelt fal mögötte. A keze lehullott az oldala mellé.
