– A Sea Breeze Motelban. A 41-es út mellett.
– Maradj ott. Fél órán belül ott vagyok érted. Nem egyedül megyünk vissza.
Amikor Charles fekete Lincolnja befordult a motel parkolójába, már az iroda előtt vártam a kopott bőr mappámmal a kezemben. Charles kiszállt. Magas, csontos öregúr volt, fehér hajjal, acélkeretes szemüveggel és azzal a fajta régimódi déli eleganciával, amit nem lehet pénzért venni. Mögötte egy fehér terepjáró parkolt le: a Lee megyei seriff hivatalának járműve.
Egy harmincas éveiben járó, egyenruhás helyettes szállt ki, Henderson helyettes. A pisztolytáskája az oldalán pihent, a tekintete nyugodt volt és professzionális.
– Mrs. Gray – nyújtotta a kezét Charles. – Ez itt Henderson helyettes. Átnézte az iratokat, amiket átfaxoltam a kapitányságra ma reggel hét óra harminckor. A bírósági nyilvántartás azonnal megerősítette a tulajdonjogodat. Magánlaksértés, jogtalan zárcsere és a tulajdonos birtokháborítással történő kizárása forog kockán. Készen állsz?
Ránéztem a bőr mappára. Harold keze nyoma ott volt rajta, a megkopott sarkokon, a rézkapcson.
– Készen állok, Charles – mondtam.
Beszálltam a Lincoln hátsó ülésére. A tizenöt perces út a dűnék felé vezető keskeny úton néma csendben telt. A tenger sós illata beszivárgott az ablakrésen. Ez volt az az illat, ami negyven éven át a megnyugvást jelentette nekem. De ma reggel minden egyes pálmafa, minden egyes kanyar a part mentén egy-egy emlék volt a fiamról, aki kisfiúként a hátsó ülésen aludt, a homokos lábát a kárpitnak vetve.
Hogyan jut el egy gyermek odáig, hogy a saját anyját kívülállóvá tegye? Mikor válik a szeretet birtoklási vággyá, és a hála követelőzéssé?
Amikor befordultunk a 214 Dune Crest Road kocsifelhajtójára, a látvány azonnal mellbe vágott.
Marcus kék pickupja ott állt a beállóban, de mellette parkolt egy nagy fehér furgon is: egy helyi belsőépítészeti cég autója. A garázsajtó fel volt nyitva. A betonon kartondobozok tornyosultak, némelyik félig felázva a reggeli locsolórendszer vizétől.
