– Nem tudtam róla! – kiáltott fel Marcus, a hangja most már a sírás határán táncolt. – Esküszöm, anya, nem tudtam! Apa soha nem mondta el nekem!
– Természetesen nem mondta el – léptem eléjük, és Harold sapkáját a mellkasomhoz szorítottam. – Mert Harold pontosan tudta, mi történne, ha megtudnád. Tudta, hogy Lauren addig nem nyugodna, amíg el nem költitek az utolsó centet is új autókra, bahamai nyaralásokra és belsőépítészekre. Harold ismert téged, Marcus. Jobban ismert, mint én. Én negyven éven át mentegettelek. Én voltam az, aki azt mondta az apádnak: „Hagyd, Harold, csak fiatal még, majd felnő, majd megtanulja.” De apád látta a szívedet. Látta, hogy a fia gyenge. És tudta, hogy ha egy olyan nő kerül melléd, aki még mohóbb, mint amilyen te vagy, gondolkodás nélkül átlépsz az anyád testén is.
– Anya, ez nem igaz! – Marcus felém vetette magát, letérdelt a fehér kőzúzalékra a lábam előtt, és megragadta a nadrágom szárát. – Kérlek! Nem akartalak bántani! Lauren mondta, hogy kell a tér… azt mondta, te úgyis jobban szereted a békét, hogy neked túl sok a zaj, hogy talán jobb lenne neked egy kisebb lakás a városban… Hallgattam rá! Hibáztam, óriásit hibáztam, de a fiad vagyok!
Lenéztem rá.
Harminchat éves volt. Felnőtt férfi, széles vállakkal, vastag karral, de ott, a porban térdelve pontosan olyan szánalmasnak és kicsinek tűnt, mint amikor tízévesen betörte a szomszéd üvegházát, és az apja mögé bújt a felelősség elől.
– Felnőtt férfi vagy, Marcus – mondtam, és a hangom nem remegett meg. – És egy felnőtt férfinak tudnia kell, hol a határ. Azt mondtad tegnap este, hogy határokra van szükségetek. Hát most megkapod a határokat.
Charles Vance egy hivatalos határozatot nyújtott át Henderson helyettesnek.
– Helyettes úr. A tulajdonos azonnali birtokvédelmet gyakorol. Kérem a jogosulatlan behatolók azonnali távozásra való felszólítását.
