Marcus és Lauren némán hordták ki a bőröndjeiket a pickup platójára. Nem beszéltek egymással. Lauren szemei fel voltak fújódva a sírástól, de a tartása még mindig merev volt a sértettségtől; Marcus némán, görnyedt háttal cipelte a nehéz táskákat, mint egy elítélt a munkatáborban.
Amikor az utolsó táska is felkerült a platóra, Lauren odalépett a lépcsőhöz. Levette a lenvászon ingemet, és odadobta a veranda alsó fokára, alatta csak a fürdőruhája volt.
– Tessék – sziszegte. – Tartsd meg a rohadt rongyodat. Remélem, boldog leszel egyedül abban a penészes házban, a halott férjeddel együtt.
Nem válaszoltam. Egyetlen pillantásra sem méltattam.
Marcus nem jött oda elköszönni. Nem mert a szemembe nézni. Beszállt a pickup volánja mögé, elindította a motort, és a kerekek csikorogva szórták szét a fehér köveket a felhajtón, ahogy kikanyarodtak a Dune Crest Roadra.
A motor hangja lassan elhalt a távolban, beleveszve a dűnék felől fújó szél halk zúgásába.
Henderson helyettes odalépett hozzám, megemelte a kalapját.
– Biztonságban van, Mrs. Gray. Ha bármikor visszajönnének, vagy zaklatnák önt, azonnal hívja a központot. Távoltartási végzést adunk ki, ha szükséges.
– Köszönöm, helyettes úr – mondtam, és kezet ráztunk. – Nagyon köszönöm a segítségét.
A seriff kocsija is elhajtott.
Csak Charles Vance maradt velem. Együtt mentünk be a házba.
Odabent a csend szinte tapintható volt. Lauren már elkezdte átrendezni a nappalit: a régi kanapénk el volt tolva a fal mellől, a polcokról hiányoztak Harold könyvei, a falon pedig ott virított egy hatalmas, üres fehér folt, ahol Harold portréja függött negyven éven át.
De a ház szerkezete sértetlen volt. A vastag fa gerendák, a tengerre néző hatalmas ablakok, a kandalló kőpárkánya – mindaz, amit Harolddal közösen álmodtunk meg, ott állt, rendíthetetlenül.
