Megállt közvetlenül a kapu mögött, és lassú, mérsékelt tekintettel nézett az udvarra, mintha valaki felmérné a szobát, amit át akar rendezni.

A szeme végigpásztázta a virágkompozíciókat, a bársonyborított tárgyat, a sorokat a székeket, majd a nagy zöld ponyvát, amely az udvar hátsó sarkát borította, ahol halványan hallottam a 20 gyerek reggeli olvasásának hangját.

A szeme két másodpercig maradt azon a ponyván, mint bármi máson.

Aztán egy férfi jelent meg mögötte a kapunál, és az udvar kissé csendesebb lett, ahogy az udvarok szoktak, amikor valaki nagy hatalommal rendelkező belép oda.

Talán 70 éves volt, fehér haja hátrahúzva, és olyan testtartás volt, ami azt sugallta, hogy soha nem jutott eszébe görnyedni.

Nem viselt ékszert, csak egyetlen órát a bal csuklóján, és semmit sem hordott magával. Nincs táska. Nincs mapp. Nincs telefon.

Amit 25 év szülői konferenciák alatt megtanultam, hogy ez az a különleges jellegzete, hogy valaki más emberekkel viszi a dolgokat.

Ő Harlan Gentry volt.

Akkor még nem ismertem a nevét. Később tanultam meg.

Abban a pillanatban tudtam, hogy amikor belépett az udvarba, Sterling Whitfield kiegyenesítette a vállát.

És ez mindent elmondott, amit a dolgok sorrendjéről tudni kellett.

Harlan az első sorban ült le, a székek kissé elkülönültek a többitől, mindegyiken egy kis fehér kártya, amiről engem nem kérdeztek.

És úgy ült be, ahogy egy férfi leült egy székbe, amit úgy döntött, hogy addig elfoglalja, ameddig helyet lát.

Nem nézett a bársonyban borított tárgyra.

Nem nézett a virágkompozíciókra, sem a széksorokra, sem Donovanra, aki az egyik oldalra állt, kezét összekulcsolva előtte, mint egy ítéletre váró ember.

A zöld ponyvát nézte az udvar hátsó részén.

Aztán rám nézett.

Pontosan egy másodpercig tartottam a tekintetét.

Aztán megfordultam, a kávébögrét a verandán korlátra tettem, és bementem, hogy elővegyem a mappámat.

Sterling Whitfield megköszörülte a torkát, beállította a mikrofonját, és elkezdte.

És ekkor kezdett minden szétesni mindannyiunk számára.