Sterling Whitfield hangja olyan volt, mint egy olyan ember, akit évtizedeken át hallgattak.

Nem volt hangos hang. Nem is kellett volna annak lennie.

Ez az a hang volt, amely azt feltételezte, hogy a szoba elcsendesedik a várakozástól.

És a szoba mindig így volt.

Megállt a hordozható pulversnél, amit valaki a kőteraszon állított fel, utoljára állította a mikrofont, és a fehér székek során nézte ki a fehér székek sorát azzal az elégedettséggel, mintha egy férfi nézne valamit, amit már az övének tart.

“Hölgyeim és uraim,” mondta, “köszönöm, hogy eljöttek a Savannah-ba. Tudom, hogy néhányan közületek sokat tettek meg, és biztosíthatom, hogy megéri.”

A hátsó sorban, a kert távoli végén lévő rózsacsár közelében, egy sötét blézeres fiatal nő áthelyezte a súlyát, és egy kis kamerát emelt a szeméhez.

Lee Harmon volt a neve, és a Savannah Tribune számára írt.

És azt mondták neki, hogy egy esküvőt tudósítson itt.

Már 40 perce volt itt, és egyetlen olyan dolgot sem látott, ami esküvőre hasonlított.

Leengedte a kamerát, elővett egy kis jegyzetfüzetetet a kabátja zsebéből, és elkezdett írni.

Sterling megállt a hatás kedvéért.

Jó volt a szünetekben.

Aztán a szürke bársonyos függöny sarkáért nyúlt, amely az udvar közepén borította a tárgyat.

“Amit most mutatok neked,” mondta, “az az elmúlt 30 év legnagyobb magánfejlesztési lehetőségét jelenti a Georgia partvidékén.”

Lehúzta a függönyt.

A modell alatta rendkívüli volt.

Ezt megadom neki. Az volt.

Olyan építészeti képzelés, amelynek elkészítése akkora költsége, mint egy ház.

Ívelt fehér épületek. Három kék úszómedence csábítja a képzeletbeli fényt. Egy fa móló, amely egy festett óceán felé nyúlik.

És a középpontban egy grandiózus bejárat állt, amelyen a Sterling Oaks felirat volt faragva magasabb betűkkel egy üvegajtópár fölött.

150 ember hajolt előre a székeiben.

A hátsó verandán álltam, és tisztán láttam a modellt onnan, ahol álltam.

A közepén azt is láttam, ahol a házamnak lennie kellett volna.