Mindkét keze felemelkedett, és keményen a füléhez nyomódott, ujjai fehérek voltak a hegyein.

Előrehajolt az asztalra, homloka majdnem a fához ért, és elkezdett ringatózni.

Kicsi. Ritmikus.

Egy gyerek mozgása, akinek idegrendszere az egyetlen dolgot csinálja, amit tud, amikor a világ túl gyorsan túl hangossá válik.

Chloe rámutatott.

“Mi baja van annak a gyereknek?” A hangja megrepedt az utolsó szónál. “Vidd ki innen. Vigyétek ki őket innen. Ez nem egy—ez nem egy tanterem. Ez az enyém—”

Nem fejezte be a mondatot.

Mert az udvar elejéről, a szinte teljesen üres széksorból egy hang szakította át a délutánt.

Egy egyetlen szék szándékosan hátratolása a bordácson.

Nem karcolva.

Szándékosan nyomták.

Harlan Gentry felállt.

Nem volt magas férfi, de úgy emelkedett, hogy minden centiméterét használta a magasságának.

És amikor teljesen egyenesen állt, nagyon mozdulatlan volt.

Ahogy a nagy, nyugodt dolgok még mindig vannak.

Nem mozgáshiány, hanem teljes kontroll.

Nem nézett Chloe-ra.

Nem nézett Sterlingre, aki nagyon csendes volt a terasz közelében.

Nem nézett a szétszórt papírokra vagy a felborult ceruzapohára.

Noah-ra nézett.

Sietés nélkül átkelt az udvaron.

Az emberek elmozdultak az útjából anélkül, hogy megkérdezték volna, ahogy az emberek teszik valakivel, akinek az iránya teljesen biztos.

Elhaladt a összecsukható asztalok mellett.

Elhaladtam a gyerekek mellett, akik nagyon megmozdultak és nagyon éberek.

És elérte az asztal túlsó végét, ahol Noah ringatózott, kezét a fülére nyomva.

És leguggolt mellé.

Nem volt fiatalember.

Leguggolni nem volt könnyű neki.

Mindenesetre megtette.

“Szia, haver,” mondta.

Hangja mély, egyenletes és teljesen sietetlen volt.

Olyan hang, akinek minden ideje van a világon, és használni akarja.

“Nagypapa vagyok. Itt vagyok.”

Noah ringatása lassult.

Három másodperc.

Négy.

Aztán Noah kezei leszálltak a füléről, elfordította a fejét, és a mellette guggoló férfira nézett, olyan gondos, értékelő tekintettel, mint egy gyerek, akiben gyorsan megtanulta nem bízni.

Aztán előrevetette magát, és mindkét karját olyan erővel átölelte nagyapja nyakára, hogy majdnem oldalra lökte az öregembert.