Nadine a udvar túlsó végére szegezte a tekintetét, és ott tartotta őket.

Priscilla visszajött hozzám.

Lehalkította a hangját, nem habozásból, hanem mert amit mondani akart, nem másnak szólt.

“A nagymamám egy utcával arrébb lakik,” mondta. “Két hete küldi az unokáját az osztályodba.”

A tölgyfa felé nézett, egy kislányra a második sorban, aki egy szorzó oldal fölé hajolt, teljes koncentrációval, mintha úgy döntött, a probléma nem fog nyerni.

“Múlt kedden hazajött, és megcsinálta a házi feladatát anélkül, hogy bárki kérte volna. Három év után először fordul először.”

Valami meglazult a mellkasomban.

Nem a korábbi gyász. Valami, ami az ellenkező irányba mozgott.

Dotty a jobb vállamnál jelent meg.

Különös érzéke volt arra a pillanatra, amikor valakinek szüksége van valakire mellette, egyszer röviden a vállamra tette a kezét, és megszorította.

Aztán szó nélkül visszatért a gyerekekhez.

Priscilla nézte, ahogy távozott.

“Sosem álltál meg, ugye?” mondta.

Nem válaszoltam.

A válasz az volt, hogy 20 lábnyira álltunk egy 80 éves tölgyfa alatt, hosszú osztást végeztem és papírpoharakból ivott vizet.

Mögöttünk egy összecsukható szék keményen hátracsúszott a bordácskőhöz.

Megfordultam.

Chloe Whitfield a terasz szélén állt tökéletes fehér lenruhájában, olyan szemekkel, mint akit épp most adtak át egy súlyt, amire nem figyelmeztették és azt mondták, hogy vigye tovább.

A félig üres széksorokat nézte.

Megnézte a Sterling Oaks modellt, amelynek bársonyos függönyö összeomlott a mellette lévő kőre.

Nadine-ra nézett, aki pontosan egy másodpercig tartotta a tekintetét, mielőtt talált valami mást, amit megnézhetett.

Aztán Chloe a kert hátsó sarkába sétált.

A tölgyfa felé.

A gyerekek felé.

És a délután már nem volt csendes.

Úgy jött be a hátsó kertbe, ahogy az időjárás bejön.

Nem egyszerre, de elég figyelmeztetéssel, hogy tudd, mi épül, mielőtt megérkezik.

Chloe Whitfield szorosan a karjait az oldalán tartotta, és az állát felemelte, olyan szögben, mint aki úgy döntött, hogy előre az egyetlen irány maradt.