Elkezdte összegyűjteni a többi oldalt egyenként, mintha számítanának.

Chloe három másodpercig figyelte őt.

Aztán leguggolt, és elkezdett lapokat szedni.

Lee leengedte a jegyzetfüzetét.

“Idézhetem a bizalmi vagyonról?” kérdezte halkan.

“Mindegyikről idézhetsz engem,” mondtam.

Becsukta a jegyzetfüzetét, megnézte a fűben ülő két embert, és azt mondta, nem a cikk miatt, csak mert igaz volt:

“Ez a történet.”

Másnap reggel 6-kor lementem a lépcsőn, és két kötényt találtam a konyhaasztalon.

Nem én tettem őket oda.

Az egyik az enyém volt.

Kék pamut, mosástól fakult, a bal zseb közelében egy kis égési nyom egy sütési incidens miatt, amiről inkább nem beszéltem.

A másik egy konyhatörlő volt, amit a sütő fogantyúján tartottam, durva négyzetbe hajtva, és melléjük fektettem, mintha az igazi lehetne a készülék.

Donovan a konyhaablaknál állt, háttal nekem szemben, még mindig a tegnapi ingben, és a tölgyfát nézte, ahogy az emberek azt nézik, amit próbálnak megérteni.

Két csésze kávét töltöttem.

Egy szó nélkül tettem egyet a pultra mellé.

Mindkét kézzel felvette, ahogy amikor kicsi volt, és a bögré túl nagy volt egy kézhez.

“A gyerekek 8-kor jönnek,” mondtam. “A kertet gyomlálni kell a déli kerítés mentén, mielőtt ideérnek, és ebéd után az asztalokat le kell törölni és egymásra rakni.”

Felvettem a kötényem, és a hátam mögé kötöttem.

“Szállás és ellátás. Ez a megállapodás.”

Elfordult az ablaktól.

Ránézett az asztalon lévő konyharuhára.

Aztán felvette, és szó nélkül a derekára kötötte.

És ez volt az egész beszélgetés.

És ez elég volt.

Az első reggel, amikor a gyerekek 8-kor megérkeztek, Noah úgy jött be a kapun, ahogy mindig.

Halkan. Anélkül, hogy közvetlenül senkire nézne.

A sarokhelyére ment.

Letette a táskáját, majd megfordult, és látta, hogy Donovan áll a kert túlsó végén, kezében egy lapióval, térdén földdel, majd egyenesen odasétált, és minden figyelmeztetés nélkül mindkét karját Donovan derekára fonta.

Donovan egy pillanatra mozdulatlanul állt, a lapó az egyik kezében lógott.