És azt gondoltam, ezért dolgozom. Ez itt.

Szerdán reggel csörgött a telefon.

A kertben voltam, és gyomot téptem a tölgyfa tövéből, amikor éreztem a zümmögést a kötényzsebemben.

Eleinte nem ismertem fel ezt az érzést, azt a különleges módot, ahogy a szív feldob, amikor meglátja egy gyerek nevét a képernyőn.

Majdnem három hete nem hallottam Donovanról.

A második csengőn válaszoltam.

“Anya.”

A hangja más volt. Nem meleg. Nem a kilencéves hangja a konyhaasztalnál.

Ez egy olyan hang volt, amit az elmúlt években hallottam. Levágott. Hatékony. Egy férfi hangja, akinek jobb helye volt.

“Donovan,” mondtam. “Olyan jó hallani a—”

“Azért hívom, mert már döntöttünk az esküvőről.”

Nem állt meg, hogy megkérdezze, hogyan ment a költözés. Nem kérdeztem meg, hogy szükségem van-e valamire segítségre.

“Nálad csináljuk. 150 vendég. Sátrak az udvaron. Catering. Az egészet. Chloe családja intézi a logisztikát, szóval nem kell aggódnod emiatt. És anya, ne jelenj meg a napon. Chloe családja nagyon szokatlan ezekkel a dolgokkal. A jelenléted mindenkit megszégyenítene.”

Ott álltam, kezemben egy gyomával és a nyakamon a reggeli nappal, és azt mondtam: “Donovan, hat napja költöztem be. A ház nem—”

“Anya, minden rendben lesz. Chloe anyja egy rendezvényszervező céget vezet. Tudja, mit csinál.”

Susogás hallatszott, majd egy hang, amit csak kétszer hallottam, sima és biztos, mintha valaki soha nem mondta nemet egyszer.

“Mrs. Marsh.”

Chloe volt az.

“Csak azt akarom biztosítani, hogy mindannyian ugyanazon az oldalon vagyunk. Az ünnepség október 17-én lesz. A beállításhoz már egy héttel kell hozzáférnünk az ingatlanhoz. Az esküvő után a férjemmel és én, a szüleimmel együtt véglegesen beköltözünk. A ház túl nagy egy egyedül élő ember számára. A vendégszobát is megkaphatod.”

A fű kiesett a kezemből.

El akarom mondani, hogy kiabáltam.

Így hát ott álltam a kertemben az a 80 éves tölgyfa alatt, és három teljes másodpercet hagytam el.

Aztán azt mondtam: “Légy szíves.”