És letettem a telefont.

Bementem. Kezet mostam a konyhai mosogatónál, miközben néztem, ahogy a kertből származó föld spirál a lefolyóba.

A mellkasom szorultnak érezte magát, ami semmi köze nem volt a szívemhez.

Ez az a feszesség volt, amit túl kicsire hajtottak túl sokáig, és végre, lassan visszanyomódik a hajlamhoz.

De nem sírtam.

Megtöltöttem a vízforralót. Letettem a tűzhelyre, és amíg vártam, hogy felforrjon a víz, a konyhaablaknál álltam, és kinéztem a hátsó udvaromban lévő tölgyfára.

Széles, sietetlen ágai. Gyökerei, amelyeket nem akartak elmozdítani.

És elkezdtem gondolkodni.

Másnap reggel még a nap előtt ébredtem.

Úgy készítettem a kávét, ahogy mindig is tettem. Két kaland. Fekete. Nincs cukr.

Kivittem a bögrét a hátsó verandára, és leültem a legfelső lépcsőre.

A tölgyfa ott volt előttem, ahogy mindig. Nagy, sietetlen, és egyáltalán nem zavarta, hogy a fiam épp most szólt velem, hogy a saját otthonom vendégszobájában fogok lakni.

Hosszú ideig néztem azt a fát.

Aztán bementem, találtam egy kartondarabot az egyik mozgó dobozban, és fekete filctollal négy szót írtam rá.

Ingyenes korrepetálás. Mindenkit szívesen látok.

Egy zsinksel kötöttem a bejárati kapuhoz, majd visszamentem reggelizni.

9:00-ra öt gyerek ült a fűben a tölgyfa alatt.

Nem terveztem ennél alaposabban.

Volt egy régi összecsukható asztalom a garázsban, egy doboz krétám, két szett munkafüzet, ami az osztályteremből maradt, és 25 évig tudtam, mit kell tenni, ha egy gyerek leül eléd, és nem tudja, hol kezdje.

Ez elég volt.

Az első héten öt gyerek volt. A környékbeli gyerekek, akiknek a szülei dupla műszakban dolgoztak, vagy nem engedhették meg maguknak a nyári programokat.

A 2. osztálytól a hatodikig terjedtek, és más-más módon és más okból voltak lemaradva, de mindannyian ugyanazt a tekintetet mutatták, amikor leültek.

Az a különleges zavar és remény keveréke, ami minden alkalommal széttöri a tanár szívét.

A fűben tanítottam őket, a régi összecsukható asztalon annak a 80 éves tölgy ágai alatt.