— Én… én csak gondoltam, belépek… — kekeckedett Brandon, próbálva visszaszerezni a tartását, de a tekintete rettegve tapadt a táblagépemen lévő dokumentumokra. — Arthur, miért tárgyalsz velük? Tegnap este elmondtam neked, hogy Freya cége csak egy apró projekt, ami…
— Elég! — vágta el a szavát Arthur olyan élesen, hogy az étteremben ülő többi vendék is felénk fordult. — Egyetlen szót se szólj többet, Brandon!
Brandon megtorpant, s az arca elvörösödött a megalázottságtól.
— Tegnap este óriási hibát követtél el — folytatta Arthur mély, fojtott hangon, odalépve a vejéhez, hogy csak ő hallja, de a szavai így is elérték a mi fülünket is. — Nemcsak azért, mert a lányom esküvőjén a saját kisstílű bosszúhadjáratoddal foglalkoztál, és a 16-os asztalhoz ültetted az egyetlen embert, aki megmentheti a családomat a csődtől… hanem azért is, mert hazudtál nekem. Azt mondtad, Freya semmihez sem ért. Azt mondtad, ő volt a kolonc a nyakadon. Most pedig itt ülök, és látom, hogy ő az az üzleti zseni, aki mellett te egy amatőrnek tűnsz.
Brandon tehetetlenül állt ott. Rám nézett, s a szemében ott volt a teljes, megsemmisítő felismerés.
Négy évvel ezelőtt elhagyott, mert azt hitte, én visszatartom őt a nagyságtól. Azt hitte, ha elválik tőlem, s egy gazdag családból való nőt vesz el, végre elfoglalhatja azt a helyet a világban, amiről mindig is álmodott. És most, a saját apósa előtt, a saját új életének küszöbén kellett végignéznie, ahogy az a nő, akit ő „kis projekteknek” csúfolt, a magasba emelkedik, miközben ő a porban marad.
Lassan ráemeltem a tekintetem. Nem volt bennem düh. Nem volt bennem diadalmámor sem. Csak a tiszta, hűvös közöny.
— Brandon — mondtam halk, nyugodt hangon. — Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamennél Pascalhoz. Új fejezetet kezdtél, nem igaz? Törődj a saját könyveddel.
Brandon ajka megremegtek. Mondani akart valamit, védelmezni próbálta magát, de Arthur határozottan a bejárat felé mutatott.
