Tíz órakor megszólalt Dimitri telefonja.
A kijelzőn egy ismeretlen, olasz szám villogott. Dimitri rám nézett, majd kihangosítóra tette a hívást.
— Dimitri Hollowell — mondta a telefonba.
— Mr. Hollowell… jó reggelt kívánok. Arthur Vance vagyok — szólalt meg a mély, rekedtes hang a vonal túlsó végén. Arthur hangjában ott volt a tapasztalt üzletember határozottsága, de tisztán hallható volt benne a szorongás is. — Elnézést kérek a korai zavarásért. Remélem, nem ébresztettem fel önöket.
— Egyáltalán nem, Mr. Vance. Már fenn vagyunk — felelte Dimitri kimérten.
— Remek, remek… Nos, nem akarom rabolni az idejét. Tegnap este említettem azt a bizonyos szerkezetváltási projektet a logistics holdingunknál. Átgondoltam a beszélgetésünket, és arra jutottam, hogy ez nem várhat a jövő hétig. Ha ön és Mrs. Vance… elnézést, Ms. Freya időt tudna szakítani rám ma ebédnél a Florence Clubban, rendkívül hálás lennék.
Dimitri az ujjával a kávéscsészét kocogtatta, s rám pillantott. Egy néma kérdés volt a szemében. Én lassan bólintottam.
— A Florence Club megfelel, Mr. Vance — mondta Dimitri. — De tisztázzunk valamit. Az európai terjeszkedésünkért és a logisztikai platformunk licencrendszeréért kizárólag Ms. Freya felel. Ő a Hollowell & Vance Holdings operatív igazgatója és társtulajdonosa. Ha üzletet akar kötni velünk, a tárgyalást vele kell lefolytatnia.
A vonal túlsó végén egy pillanatra csend lett. Arthur Vance valószínűleg most rakta össze a képet: a nő, akit a veje tegnap este a catering ajtaja mellé ültetett a 16-os asztalhoz, jelenleg a családja pénzügyi jövőjének kulcsát tartotta a kezében.
— Természetesen — felelte Arthur, s a hangjában megjelent egy újfajta, mély tisztelet. — Megtiszteltetés lesz Ms. Freyával tárgyalni. Egy órakor várom önöket.
Amikor Dimitri letette a telefont, elmosolyodtam.
— Milyen érzés, hogy a saját cégemnél „áttoltad” hozzám a felelősséget? — ugrattam.
— Csak átadtam az irányítást annak, aki a legjobban ért hozzá — kacsintott rág. — Mellesleg… hallottad, hogy mit pletykálnak a villában?
