Arthur ámulva hallgatta. Ahogy a számok és a stratégiák kirajzolódtak előtte, a szemeiből lassan eltűnt a szorongás. Felismerte, hogy nem egy „szerencsés exfeleséggel” ül egy asztalnál, hanem egy olyan üzleti elmével, aki mérföldekkel felette áll a piacon lévő többi tanácsadónak.
— Ez… zseniális, Ms. Freya — mondta Arthur, miközben letette a szemüvegét az asztalra. — Nincs más szó rá. Ez a rendszer megmentheti a vállalatomat. Bármilyen feltételeket szab is a licencszerződésben, én azonnal aláírom.
— A feltételeink tiszták, Mr. Vance — feleltem nyugodtan. — A Hollowell & Vance teljes operatív ellenőrzést kér az átalakítási folyamat felett. Semmilyen külső tanácsadó vagy harmadik fél nem szólhat bele a döntéseinkbe.
Arthur bólintott.
— Teljes mértékben egyetértek.
Ekkor a terem bejárata felől fojtott hangok hallatszottak. Önkéntelenül odakaptam a fejem, s láttam, ahogy a klub főpincére megpróbálja feltartóztatni a belépőt.
Brandon volt az.
Egy világos kék öltönyben volt, de az arca zaklatott volt, a nyakkendője kissé félrecsúszott. Látszott rajta, hogy kapkodva érkezett, s az arckifejezéséből ítélve fogalma sem volt róla, hogy kikkel ül együtt az apósa.
— Apósom! Arthur! — kiáltotta Brandon, figyelmen kívül hagyva a club etikettjét, és határozott léptekkel megindult az asztalunk felé. — Elnézést a késésért, Pascal mondta, hogy idejöttél, és gondoltam, megbeszélhetjük a múlt héten említett ingatlancég felvásárlását…
Brandon szavai bent rekedtek a torkában, amikor odaért az asztalhoz, és meglátta, kik ülnek Arthurral szemben.
A szemei kitágultak. A szendvész és a magabiztosság egyetlen másodperc alatt enyészett el az arcáról.
— Freya…? Dimitri…? — dadogta, miközben a pillantása ide-oda ugrált köztünk és az apósa között. — Mi… mi történik itt?
Arthur lassan felállt a székéből. Az arca sötét és szigorú volt. A tegnap esti esküvői pompának már nyoma sem volt – most a kemény, vállalatvezető apa állt Brandon előtt.
— Brandon — mondta Arthur hűvös, elutasító hangon. — Mit keresel itt? Ez egy privát üzleti tárgyalás.
