Brandon arca elfehéredett. Megértette. Tudta, hogy pontosan láttam a szándékot a seating chart – az ültetési rend – mögött. Tudta, hogy tudtam: a 16-os asztalt büntetésnek szánta. Egy néma, megalázó üzenetnek, amellyel azt akarta kifejezni, hogy az ő új, csillogó világában én csak egy eldugandó mellékszereplő vagyok. De a terv visszájára sült el. A 16-os asztal lett az este közepe, és ezt mindketten tudtuk.
— Én nem… nem szándékosan… — kezdte dadogni, de felemeltem a kezem, és elhallgatott.
— Ne fáradj a magyarázkodással, Brandon — mosolyogtam rá elutasítóan, mint egy idegenre, aki túlságosan sokáig untatott a történeteivel. — A fejezet, amiről a beszédedben meséltél? Én azt már négy évvel ezelőtt becsuktam. A könyvet pedig rég elégettem.
Ezzel elfordultam tőle. Pascalra néztem még egy utolsó, meleg pillantással, bólintottam felé, majd megfordultam, és visszasétáltam a sátor kijárata felé.
Dimitri az áttetsző sátorponyva mellett várt ránk. Magas, karcsú alakja sötét sziluettként rajzolódott ki a kerti lámpák fényében. Nem állt keresztbe tett karral, nem feszített, nem próbált meg félelmetesnek látszani. Egyszerűen csak jelen volt – az a fajta természetes, megingathatatlan erő áradt belőle, amit nem lehet pénzen megvenni vagy szerepben eljátszani.
Ahogy odaértem hozzá, nyújtotta a kezét. Az ujjai összefonódtak az enyéimmel.
— Készen vagy? — kérdezte halkan, a mély hangja lebegve a hűvös esti levegőben.
— Készen — feleltem, és éreztem, ahogy a mellkasomból eltűnik az utolsó adag szorongás is.
Elhagytuk a sátrat, s ahogy kiléptünk a villa kővel kirakott udvarára, a háttérben megszólalt az esküvői zenekar első tánczenéje. A vendégek a táncparkett felé tódultak, de tudtam, hogy a tekintetek fele még mindig a mi távozó alakunkat követte. A sötétben egy fekete, jelzés nélküli limuzin várt ránk. A sofőr kinyitotta az ajtót, Dimitri előreengedett, majd beszállt mellém.
