— Dimitri — fordultam felé, s a tekintetem komollyá vált. — Miért jöttél el ma este? Tudtad, hogy ez a rendezvény nem a te világod. Tudtad, hogy a sajtó és a társaság azonnal elkezdi kombinálni a dolgokat.
Dimitri letette a poharát a kőperemre. Lassan felém fordult, és megragadta mindkét kezemet. A hüvelykujjával óvatosan végigsimította a csuklómat, ott, ahol a pulzusom lüktetett.
— Amikor négy évvel ezelőtt elváltál tőle, Freya, elhoztál egy sebet abból a házasságból. Bármennyit értél is el az üzleti életben, bármilyen sikeresek voltunk is együtt, láttam a szemedben azt az apró, rejtett kételyt. Azt a hangot a fejedben, amit Brandon ültetett oda: hogy te nem vagy elég jó, hogy a munkád csak „kis projekt”, hogy te csak egy másodlagos szereplő lehetsz valaki más életében.
Odalépett közelebb, úgy, hogy a testének melege átjárta a hűvös esti levegőt.
— Eljöttem ma este, mert látni akartam, ahogy végleg kioltod azt a hangot. Nem miattam. Nem az én nevemért vagy a vagyonomért. Hanem azért, mert látni akartam, ahogy ráébredsz: te soha nem a 16-os asztalhoz tartoztál. Te vagy az, aki a szabályokat írja.
A szavai mélyen megérintettek. A torkomban gombóc keletkezett, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem az elismerés és a megkönnyebbülés erejétől. Dimitri pontosan látta a lelkemet – azokat a rejtett zugokat is, amelyeket én magam is próbáltam elrejteni a világ elől.
— Köszönöm — suttogtam, s felemelve a kezem, megérintettem az arcát. A bőre meleg volt, a borotválkozás utáni fűszeres illata beborított.
— Ne nekem köszönative — mosolyodott el. — Te sétáltál át azon a sátoron. Te néztél Pascal szemébe. Te hagytad ott Brandont a saját kisszerűségében. Én csak a kísérőd voltam.
Másnap reggel a toszkán napfény vakítóan áradt be a lakosztály ablakain. A teraszon reggeliztünk: friss cornetto, espresso, érett füge és bivalymozzarella. A völgyben a köd lassan felszállt, felfedve a környező szőlőbirtokok végtelen zöldjét.
