— Köszönöm, Freya — mondta, s a hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál. — Ez… többet jelent nekem, mint hinnéd.
Brandon ekkor lépett közelebb, láthatóan kényelmetlenül érezve magát attól, hogy a jelenléte teljesen másodlagossá vált a saját esküvőjén. A poharát szorongatta, az arca enyhén vöröslött a pezsgőtől és a fojtott düh tüzétől. A pohárköszöntője, amit néhány perce mondott – az a patetikus, burkolt beszólás a „fejezetek lezárásáról” –, teljesen hatástalanná vált abban a pillanatban, ahogy Dimitri megfogta a kezem az asztal alatt.
— Freya — szólalt meg Brandon, próbálva visszaszerezni az irányítást a beszélgetés felett. Az a leereszkedő, lekezelő tónus tér vissza a hangjába, amit négy évig nap mint nap hallgatnom kellett. — Igazán nem kellett volna ilyen korán indulnotok. Azt hittem, Dimitri… nos, azt hittem, a te barátod szeretne elvegyülni a vendégek között. Pascal apja nagyon elismerően nyilatkozott róla. Nem mindennapi dolog, hogy egy ilyen kaliberű ember felbukkan egy egyszerű családi esküvőn.
Ránéztem Brandonra. Négy évvel ezelőtt egy ilyen mondat még elszorította volna a torkomat. Azt éreztem volna, hogy magyarázkodnom kell, hogy bizonyítanom kell az értékeimet, hogy meg kell mutatnom: a munkám, a projektem, az életem igenis számít. De most? Most csak a puszta, szánalmas igazságot láttam benne. Brandon mindig is kisstílű volt, egy olyan ember, aki mások leminősítésével próbálta magasabbra emelni a saját aprócska emelvényét.
— Dimitri nem szeret elvegyülni ott, ahol a jelenléte cirkuszi látványossággá válik, Brandon — feleltem nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve. — És mi már mindent megkaptunk ettől az estétől, amiért jöttünk.
Brandon szemei összehúzódtak.
— Mit értesz ez alatt?
— Azt, hogy a 16-os asztal tökéletes kilátást biztosított — mondtam halk, de metsző tónussal. — Innen a sarokból, a catering ajtaja mellől sokkal tisztábban látni a dolgokat. Látni, ki az, aki valóban épít valamit, és ki az, aki csak a díszleteket rendezi át, hogy nagyobbnak tűnjön.
