Az exférjem leült a legrosszabb asztalra az esküvőjén, félig elrejtve egy virágfal mögött a catering ajtaja mellett. A meghívásom nem volt meghívás, és amikor Brandon meglátott, hogy egyedül ülek, egy pillanatra megállt a tekintete.

— Arra gondolok — mondtam lassan, s egy finom mosoly jelent meg a számon —, hogy négy évvel ezelőtt azt hittem, az életem darabokra hullott, amikor elváltam tőle. Azt hittem, rosszul csinálok valamit, mert nem tudtam belesimulni abba az apró, szűkös keretbe, amit ő szánt nekem.

Dimitri nyújtotta a kezét az asztal felett, én pedig megfogtam. Az ujjai melege azonnal átjárta a testemet.

— És most mit gondolsz? — kérdezte.

— Most már tudom — feleltem, miközben a hüvelykujjammal megsimogattam a kézfejét —, hogy nem a keret volt a baj. Egyszerűen túl nagy voltam az ő világához. S amikor leültem abba a sarokba, a 16-os asztalhoz, nem elveszítettem valamit… hanem végleg elfoglaltam a saját helyemet a világban.

Dimitri megszorította a kezem, s nem mondott semmit. Nem is volt szükség szavakra. A csend köztünk teli volt megértéssel, tisztelettel és egy olyan jövő ígéretével, amit már semmilyen múltbéli árnyék nem tehetett tönkre.

A gép szelte a felhőket, s én tudtam: a történetem nem a 16-os asztalnál ért véget. Ott csak a prologue fejeződött be. A valódi, saját fejezetem most kezdődött el igazán.

VÉGE