Harper megremegett. Tett két bizonytalan lépést a konyhasziget felé, majd megragadta a márványlap szélét, mintha a lábai nem bírnák el a súlyát.
– Beszéltél Daviddel? – kérdezte suttogva.
– Nem beszéltem vele reggel óta. Azt hiszem, az ügyvédjénél van.
A nő arcán végigfutott egy görcsös rándulás.
– Nem engedheti meg magának a válást. Én sem engedhetem meg. Gyerekünk lesz, Georgia! Hát nem érted? Egy család vagyunk! Hogyan teheti ezt a saját fiával? Hogyan hagyhatja el a gyerekét még azelőtt, hogy megszületne?!
Lassan letettem a csészémet. Egyenesen a szemébe néztem. Nem volt bennem harag, csak az a végtelen, hűvös tisztánlátás, amit az éjszakai virrasztás hozott.
– David nem a fiát hagyja el, Harper. David téged hagy el. És nem azért, mert nem szereti a gyermekét, hanem azért, mert rájött, hogy a nő, akit feleségül vett, nem egy társ, hanem egy tolvaj.
Harper felkapta a fejét, a szemében egy utolsó, elkeseredett düh villant fel.
– Nem vagyok tolvaj! Az a pénz a mi jövőnk volt!
– Az a pénz az én fiam fizetése volt, Harper. A te öcséd zsebében kötött ki. És a lakberendezőknél, akik ennek a háznak a szétverését tervezték a hátam mögött. Ne próbálj meg áldozatként tetszelegni előttem. Hatvanhárom éves vagyok. Láttam embereket tönkremenni, láttam embereket felállni a semmiből. Ismerem a különbséget a kétségbeesés és a gátlástalan kapzsiság között.
– Nem akartam rosszat… – Harper szája megremegett, és az első valódi könnycseppek kezdtek lecsorogni az arcán. – Csak… féltem. Féltem, hogy nem lesz semmink. Hogy örökre albérletben maradunk. Hogy David fizetése nem lesz elég a magániskolára, a szép életre… a barátnőim mind saját házban laknak a West Enden! Nekik mindenkinek segítettek a szüleik!
