– Te – nézett rám David, és a tekintetében a szégyen olyan mély volt, hogy alig bírta elviselni a saját létezését.
– Én – bólintottam. – Egy hatvanhárom éves özvegyasszony, aki túl hangosan darálja a kávét reggelente, akinek a húslevese túl erős illatú, és akinek a falain lévő fényképek zavarják a modern, minimalista enteriőrt. Arra számított, hogy ha eléggé megkeseríti az életemet, ha eleget panaszkodik a hormonjaira, a terhességi fáradtságra, a stresszre, akkor én majd fogom magam, és meghátrálok. Eladom a házat, a pénzt odaadom nektek, én meg beköltözöm egy kétszobás lakóparki lakásba a nővérem mellé Sarasotába, hogy „ne legyek láb alatt”.
David felállt. Olyan hirtelen mozdulattal tette, hogy a bőrfotel hátracsúszott a tölgyfa parkettán. Odalépett az ablakhoz, homlokát a hideg üvegnek vetette. A kinti sötétségben csak a saját tükörképét láthatta: a megcsalt, kifosztott férfit, aki hat hónapon át vakon menetelt a saját vesztébe.
– Hol van most Harper? – kérdeztem.
– Alszik – felelte David tompán. – Bevett egy magnéziumot, és lefeküdt. Azt hitte, lent vagyok a garázsban dobozolni.
– Akkor menj fel – mondtam.
David megfordult. Az arca fehér volt, mint a mész.
– Mit mondjak neki, anya? Hogy mit csináljak? A gyerekünk… a fiamat hordja a szíve alatt. Hét hónapos terhes. Nem rúghatom ki az utcára az éjszaka közepén!
– Nem az utcára rúgod ki, David – léptem elé, és megragadtam a karját. Erősen szorítottam, hogy érezze az ujjaim nyomását. – Nem te hoztad ebbe a helyzetbe. Ő maga rendezte be ezt a csapdát, és most ő maga sétált bele. De ha ma éjjel nem szembesíted a valósággal, ha holnap reggel úgy teszel, mintha semmi sem történt volna, akkor a feleséged nemcsak a pénzedet veszi el, hanem az egész életedet. És a fiamat, akit Thomas nevelt fel becsületre és egyenességre, egy gyáva, meghunyászkodó bábbá zülleszti.
