– Nem, Harper. Ezt a kártyát ma éjjel nem játszod ki.
Léptek zajlottak a folyosón. David jött le a lépcsőn. A kezében ott volt az utazótáskája, félig becipzározva, és a kabátja.
Nem jött be a dolgozószobába. Egyenesen a konyhába ment, leemelte a kocsikulcsot a fogasról.
Kimentem utána az előszobába.
– David?
A fiam megállt a bejárati ajtó előtt. A szemeiben nem volt könny. Csak egy végtelen, sötét kimerültség.
– Elmegyek a műhelybe, anya – mondta halkan. – A tervezőirodának van egy vendégszobája a belvárosi épületben. Nem tudok egy légtérben maradni vele ma éjjel. Ha itt maradok, olyat mondok vagy teszek, amit egy életen át bánni fogok.
– És ő? – kérdeztem, az emelet felé intve a fejemmel.
– Holnap reggel nyolckor itt lesz egy furgon. Felhívtam a barátját, azt a lányt a jógastúdióból, Chloét. Megmondtam neki, hogy jöjjön el Harperért, és vigye el a holmiját. Ha reggel kilenckor még itt van, anya, ne nyiss neki ajtót. Hívd a rendőrséget.
– David… a feleséged.
David rám nézett. Harminckét éve ismertem minden rezdülését, de most először láttam rajta azt a megmásíthatatlan, jeges elszántságot, ami egykor Thomas sajátja volt, amikor a bíróságon harcolt a cégéért.
– A feleségem volt, anya. De egy nő, aki képes meglopni a férjét, és el akarja üldözni a családomat a saját házunkból, nem az a nő, akivel én fel akarom nevelni a fiamat. Holnap reggel bemegyek Frank Gallagherhez.
Frank Gallagher a város legdörzsöltebb válóperes ügyvédje volt, Thomas régi bridzspartnere.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
– Soha életemben nem voltam még semmiben ennyire biztos – felelte. Odalépett hozzám, lehajolt, és homlokon csókolt. – Köszönöm a kartondobozokat, anya. Neked volt igazad. Már hat hónappal ezelőtt a kezébe kellett volna adnom őket.
