– Harper intézte a közös számlát, anya! Te is tudod, milyen a munkám a tervezőirodában! Napi tíz órát ülök a statikai programok előtt, sokszor éjjel kettőkor még a felhőkarcolók alapozási rajzait javítom! Amikor hazajövök, zúg a fejem. Harper mindig azt mondta: „David, drágám, te csak a mérnöki munkára koncentrálj, én pénzügyes voltam a cégnél, a pénz az én asztalom.” Átadtam neki a belépési kódokat. Havonta egyszer megmutatott egy Excel-táblázatot a telefonján. Ott voltak a számok! Harmincezer, harmincnyolcezer, negyvenkétezer! Minden hónapban gyarapodott a grafikon!
– A grafikon a telefonján egy rajz volt, David – mondtam halkan, és a szavaim hidegen koppantak a cseresznyefa asztallapon. – Egy gyerekrajz, amit azért készített, hogy te csendben maradj, és ne kérdezősködj, miközben ő a te fizetésedből tartja el az ingyenélő öccsét, és tízezer dollárokat költ lakberendezőkre egy olyan házhoz, ami nem is létezik.
David megdermedt.
– Várj… mit mondtál? Milyen lakberendezőkre?
Rámutattam a képernyőre, a júniusi tételre: Nordiska Stúdió Bútortervezés – 4 200,00 USD. És a másikra: LuxeLiving Interiors.
– David, nézd meg a megjegyzést a banki utalás mellett.
David közelebb hajolt. A szemei gyorsan cikáztak a szövegen. Az ujjával megérintette a monitort.
„Hivatkozás: Elm Street 412. – Első emeleti átalakítási tervek és előzetes látványtervezés.”
Elm Street 412.
Ez a ház volt. Ez az épület, ahol ültünk. A ház, aminek a verandáját Thomas a saját kezével deszkázta le, mielőtt a rák megtámadta a tüdejét. A ház, aminek a juharfáját harminc évvel ezelőtt ültettük, amikor David még járni is alig tudott.
David torkából furcsa, fulladozó hang szakadt fel. Olyan volt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
– Ő… ő lakberendezőt fogadott… erre a házra?
