Délután egy körül megcsörrent a telefon.
David volt az.
– Anya?
– Itt vagyok, fiam.
– Gallaghernél voltam. Beadtuk a papírokat. Hűtlen kezelés, a közös vagyon eltitkolása, és azonnali ideiglenes intézkedést kértünk a gyermek felügyeletére a születés után. Gallagher szerint jó esélyeink vannak a felügyelet megosztására, különösen, hogy Harper nem rendelkezik önálló jövedelemmel, és a pénzügyi csalás bizonyítható a banki kivonatokkal.
– Hogy vagy, David? – kérdeztem halkan.
A vonal túlsó végén egy hosszú, nehéz sóhaj szakadt fel.
– Fáj, anya. A pokolba is, annyira fáj, hogy alig kapok levegőt. Hittem benne. Szerettem őt.
– Tudom, kicsim. A szeretet nem bűn. Az a bűn, ha valaki fegyverként használja a szeretetedet ellened.
– Visszamehetek ma este? – kérdezte a hangja elcsuklásával. – Csak… nem akarok abban a hideg motelszobában lenni.
Elmosolyodtam. A könnyek most először szöktek a szemembe, de ezek már nem a keserűség könnyei voltak.
– A szobád készen áll, David. Pontosan úgy, ahogy hagytad. És vettem egy szép darab marhahúst. Csinálok abból a raguból, amit apád úgy szeretett a hideg napokon.
– Köszönöm, anya.
– Gyere haza, fiam.
Letettem a kagylót.
Kimentem a verandára a hintaszékbe. A délutáni napfény áttört a felhőkön, megvilágítva a juharfa aranysárga lombját. A szél halkan ringatta az ágakat, mintha egy láthatatlan kéz simogatná a ház tetejét.
Tudtam, hogy nehéz hónapok jönnek. Tudtam, hogy lesznek bírósági tárgyalások, ügyvédi levelek, veszekedések a láthatásról, és a seb a fiam szívében még évekig sajogni fog, valahányszor a feleségére gondol. És tudtam, hogy egy nap megérkezik majd a kisbaba is – a kis unokám, akinek a sorsa nem lesz olyan egyszerű és sima, mint amilyennek harminc évvel ezelőtt Davidét álmodtuk.
De egy dolog biztos volt.
