Kint a felhajtón megkezdődött a pakolás. Nem tartott sokáig; Harpernek nem volt sok saját bútora, a legtöbb holmija ruhákból, cipőkből, kozmetikumokból és azokból a méregdrága babakelengyékből állt, amiket az elmúlt hónapokban vásárolt össze. Chloe és a férfi csendben hordták a dobozokat a kisbuszba. Egyetlen szót sem szóltak hozzám, nem néztek a szemembe; érezték a ház körül lebegő feszültséget, azt a fagyos tisztaságot, ami kizárt minden felesleges udvariaskodást.
Kilenc óra huszonöt perckor az utolsó kartondoboz is eltűnt a kisteherautó rakterében.
Harper megállt a veranda lépcsőjén. A kulcscsomót az ujjaiban tartotta. Nem nézett rám, de amikor kinyújtotta a kezét, hogy letegye a kulcsot a korlátra, a keze remegett.
– Tönkretetted a fiam családját – mondta halkan, a foga között szűrve a szót.
– Nem, Harper – feleltem a küszöbről. – Én csak megmentettem a fiam életét attól, hogy egy hazugságban égjen el. A többit te tetted magaddal.
A kisbusz ajtaja becsapódott. A motor felzúgott, a kerekek megforogtak a kavicson, és a jármű lassan kifordult az Elm Streetre.
A csend visszatért.
Nem az a fojtogató, feszültséggel teli csend volt, ami az elmúlt fél évben telepedett a házra. Tiszta, mély csend volt, olyan, amilyen csak egy heves nyári vihar után marad a természetben, amikor a villámok elvonultak, a dörgés elcsitult, és a föld mohón issza be az esővizet.
Lementem a lépcsőn, felvettem a kulcsokat a korlátról. Hidegek voltak a fémlemezek a tenyeremben.
Bementem a nappaliba.
A szoba üresnek hatott ott, ahol Harper dizájner lámpái és modern, steril párnái álltak. De a falakon… a falakon újra ott voltak a képek.
Thomas, ahogy a halászhajó orrában nevet a michigani tavon. David, amikor tízévesen büszkén tartja a magasba az első fából faragott madáretetőjét. És a mi esküvői fotónk 1978-ból, sárguló szélekkel, de az arcunkon azzal a fajta hittel, amit semmilyen gazdasági válság, semmilyen betegség nem tudott megtörni negyven éven át.
