– Mi… miről beszélsz? – Harper hangja hirtelen megvékonyodott. A támadó él elpárolgott, helyette a riadt védekezés reszketése bukkant elő. – A pénz… a pénz a megtakarítási számlán van. Megbeszéltük.
– Hatszáztizenkét dollár van a számlán, Harper.
– Te… beléptél a fiókomba?
– A közös számlánkra léptem be! A számlára, amire minden áldott hónapban átutaltam az egész fizetésemet! Arra a számlára, amiről te tizenháromezer-ötszáz dollárt utaltál át az öcsédnek!
– Marcus visszafizeti! – sikította Harper, és most már hallatszott a lábai dobogása a padlón, ahogy felpattant az ágyból. – Befektetés volt, David! Azért csináltam, hogy több pénzünk legyen! Nem értheted, te csak egy mérnök vagy, nem értesz a pénzpiacokhoz!
– Pénzpiacokhoz?! – David hangja most először emelkedett fel, és megremegett tőle a mennyezet. – Az öcséd egy munkanélküli szerencsejátékos, Harper! Tavaly a pókeradósságait fizetted ki a közös hitelkártyánkról! És mi ez a Nordiska Stúdió? Mi ez az Elm Street 412 átalakítási terve négyezer-kétszáz dollárért?!
– A mi házunkért csináltam! – tört ki Harperből a hisztéria. – A gyerekünkért! Hát nem látod, mekkora ez a ház? Négy hálószoba! Egyetlen öregasszony él itt egyedül a múltjába temetkezve! Miért kellett volna elmennünk egy szűk, kétszobás lakásba, miközben itt minden megvan? Csak modernizálni kellett volna! Ha normális feleség akartam lenni, ha szép környezetet akartam a fiunknak, az bűn?! Anyádnak ott van Florida! Ott a testvére! Neki már nincs szüksége erre a házra!
– Anyámé a ház, te átkozott…! – David szava elakadt. Hallottam egy tompa puffanást; valószínűleg a széket lökte el az útjából. – Nem a tied! Nem az enyém! Az övé! Apám két kézzel építette! És te… te arra használtad az én munkámat, az én verejtékemet, hogy kifúrj egy özvegyet a saját otthonából?!
– David, kérlek… a hasam… – Harper hangja azonnal átváltott a megszokott, sírós zsarolásba. – Görcsölök… ne kiabálj velem, a babának ártasz…
