David lehunyta a szemét. Mélyet lélegzett. Amikor kinyitotta, a szemében már nem a félelem volt. Valami más derengett fel benne: az apja tekintete. Az a ritka, de kérlelhetetlen szilárdság, amivel Thomas egyetlen pillantással képes volt lecsendesíteni a leghevesebb vitát is.
– Gyere velem – mondta David.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Ez a te házasságod, fiam. Ez a te pénzed volt, amit elvett. Én a házamat már megvédtem tegnap délután, amikor a kezébe adtam a kartondobozokat. Most rajtad a sor, hogy megvédd a saját méltóságodat.
David bólintott. Sarkon fordult, kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és elindult a lépcső felé.
Nem mentem utána, de nem csuktam be az ajtót sem.
A folyosó felől hallatszottak a léptei: nehéz, lassú, elszánt léptek a felújított tölgyfa lépcsőfokokon. Aztán az emeleti hálószoba ajtajának halk nyikordulása. A kattanás, ahogy felkapcsolta a villanyt.
Néhány másodpercig csend volt. Aztán Harper álmos, ingerült hangja törte meg a ház éjszakai békéjét.
– David? Mit művelsz? Miért kapcsolod fel a lámpát? Mondtam, hogy migránsem van…
– Kelj fel, Harper.
A hang nem az én Davidemé volt. Mély volt, fojtott, és olyan kemény, mint a bazaltkő.
– Megőrültél? Éjjel fél egy van! Aludni akarok!
– Azt mondtam, kelj fel, és gyere ide az asztalhoz.
Hallottam a lepedő suhogását, a matrac rugóinak nyikordulását. Harper hangja hirtelen megváltozott; eltűnt belőle az álmosság, helyét az a jól ismert, támadó élesség vette át, amellyel az elmúlt fél évben mindent elintézett ebben a házban.
– Mi ez a hangnem? Mit képzelsz magadról? Az anyád megint teletömte a fejedet valami marhasággal? Nem elég, hogy holnap reggel pakolnunk kell miatta, még éjjel sem hagysz békén?!
– Hol van a negyvenkétezer dollárunk, Harper?
A csend, ami erre a kérdésre válaszolt, nem evilági csend volt. Olyan volt, mintha a levegő hirtelen kiszökött volna az emeletről. Még a juharfa levelei is elcsitultak odakint.
