A konyhaasztalon magányosan pislákolt a petróleumlámpa sárgás, kormos lángja. Kint a jaliscoi szél bele-belekapott az ereszbe, tompa, síró hangot csalva ki a megvetemedett deszkákból. A házban csend honolt; az a fajta nehéz, évtizedes csend, amelyet Aurelia Mendoza oly gondosan épített maga köré, mint valami áthatolhatatlan erődítményt.
A pajtából nem hallatszott nesz. Camila a tiszta szalmára terített pokrócokon aludt, arcán a gyermekek mély, gondtalan megkönnyebbülésével, hogy a nap végén nem a köves árokparton kellett lehajtania a fejét. Julián az ajtófélfának támaszkodva pihent, csontos kezeit a mellkasán összekulcsolva.
Aurelia a konyha sarkában állt, kezében az öreg durva szövésű kenderzsákjával. Nem szokása volt mások holmijában kutatni – a farmon a magánélet szent volt, és ő maga sem tűrte volna el, hogy bárki a zárt fiókjai felé nyújtsa a kezét. Csupán száraz rongyot és egy kis petróleumot keresett, hogy megtisztítsa az öreg reszelőit és kalapácsát, mielőtt a hajnali pára kikezdi az acélt. Ám amikor felemelte a nehéz bőrfogót, a zsák mélyéből egy viaszosvászonba tekert lapos csomag csúszott a padlóra.
A csomag kibomlott.
Egy fénykép volt az, a sarkainál kissé töredezett, fekete-fehér felvétel, amelyet az idő sárgásbarnára színezett. A képen egy fiatal férfi állt – huszonéves lehetett, egyenes derékkal, büszke tekintettel, széles karimájú sombreróban –, mellette pedig egy fiatal lány, akinek vonásaiban Aurelia dermedten, jeges szívveréssel ismerte fel a saját édesanyját, Sofíát.
Aurelia ujjai megdermedtek. A fénykép hátoldalára lila tintával, már megfakult, de még mindig határozott betűkkel ezt írták:
„Sofíának, a csillagnak, amely mindig mutatja az utat hazafelé. El Salto, 1968. május.”
A fénykép mögött egy gondosan összehajtogatott, pecsétes pergamenlap lapult. Egy hivatalos okirat volt, Guadalajara városának egyik régi közjegyzői irodájából. Egy adósságlevél és egy lemondó nyilatkozat, rajta Don Héctor Mendoza – Aurelia apja – és Julián Robles aláírásával.
