Aurelia lába alól kicsúszott a talaj. Leroskadt a faragott konyhaszékre, a papírt a lámpafény felé tartva böngészte a megsárgult sorokat. A szöveg világos volt és könyörtelen: ötvennégy évvel ezelőtt a Rancho La Esperanza – az a föld, amelyen most éltek – fele Julián Robles tulajdona volt. Egy kovácsműhely és három legelő, amelyet Julián apja hagyott rá, ám amikor egy pusztító szárazság elvitte a marhákat, Héctor Mendoza kifizette a jelzálogot, cserébe Julián lemondott minden jogáról, és elhagyta a vidéket azzal az ígérettel, hogy soha többé nem teszi be a lábát Jalisco ezen völgyébe.
De volt még valami. A lap alján, ceruzával, egy másik kézírás:
„Nem a földért megyek vissza, Camila. Azért megyek, mert megesküdtem Sofíának a halálos ágyán, hogy ha a lánya valaha egyedül marad a viharban, a kezeim ott lesznek, hogy megtartsák a tetőt.”
Aurelia lélegzete elakadt. A szeme előtt kavarogtak az emlékek: az apja, aki sosem beszélt a szomszédos területek eredetéről; az anyja, aki délutánonként némán ült a verandán a dombok felé bámulva; és az az idegen, aki ma reggel egy törött talicskával, egy éhes kislánnyal és koldusnak látszó alázattal állt meg a kapujánál.
„Nem a véletlen hozta ide” – suttogta Aurelia, és a mellkasát fojtogató düh és rémület szorította össze. Becsapták. Újra megpróbálták átverni.
Felpattant. A papírt a markába gyűrte, és határozott, kemény léptekkel vágott át az udvaron. A szél felkavarta a szoknyáját, de észre sem vette. Kinyitotta a pajta ajtaját; a vas zsanérok felvisítottak a csendben.
Julián azonnal talpon volt. Az öreg kora ellenére éberen aludt, mint a katonák vagy a pásztorok, akik mindig a bajt várják.
– Aurelia kisasszony? – kérdezte rekedten, a szemét dörzsölve.
