Julián leült a földre, és a kezét a porba túrta.
– Amikor a fiam és a menyem meghalt azon a buszon, Aurelia… én is meg akartam halni. Úgy éreztem, a Jóisten elfelejtette, hogy még itt vagyok. Miért hagyna életben egy öregembert, miközben a fiatalokat elragadja? Hónapokig csak ültem, és vártam a véget. De aztán ránéztem erre a kislányra. És rájöttem, hogy az ember addig él, amíg a kezeivel képes megvédeni valamit, ami nála fontosabb. A te anyád volt az egyetlen tiszta dolog a fiatalságomban. Nem hagyhatom, hogy az ő emléke egy banki pecsét alatt pusztuljon el.
Hétfő reggel kilenc órakor a traktor megfeszülő sodronya felvisított. A motor üvöltött, a kerekek mély barázdákat vágtak a köves talajba.
Egy fülsüketítő roppanással a bazalttömb megmozdult.
Kibillent a helyéről, és a mélyből hirtelen jéghideg, kristálytiszta vízsugár tört a magasba. Először csak barna, iszapos permet volt, de perceken belül megtisztult, és csobogva, tajtékozva ömlött végig a kiszáradt kanyonmedren, egyenesen a farm alsó tározói felé.
Aurelia a térdére esett a sárban, és zokogni kezdett. Camila nevetve ugrált a vízben, locsolva a kutyát, míg Julián csendben levette a kalapját, és megmosta a porlepte arcát a forrás vizében.
Délután kettőkor Don Ramiro és a környező kisbirtokosok öt kisteherautóval érkeztek meg a farmra. Amikor meglátták a zúgó vizet a tározókban, nem volt szükség több szóra. Ramiro a konyhaasztalra tette a készpénzt: háromszázezer pesót egyéves vízhasználati és bérleti díj fejében.
– Megmentettél minket, Aurelia – mondta az idős farmer, megrázva a nő kezét. – Ha a mi marháink nem kapnak vizet a héten, mindent el kellett volna adnunk Estradának féláron.
Pontban három órakor megérkezett a két fekete terepjáró.
Mauricio Estrada lépett be a kapun, mögötte a megyei bíróság hivatalnoka a lefoglalási jegyzőkönyvvel. Estrada arcán diadalittas mosoly terült el.
– Nos, Aurelia! Letelt az idő. Készítsd a kulcsokat, a végrehajtó úr megkezdi a leltárt.
