Aurelia a férfi mellkasához vágta a fényképet és az okiratot.
– Ki maga?! – sziszegte, elfojtva a kiáltást, hogy fel ne ébressze a kislányt. – Azt mondta, hogy egy senki, aki munkát keres! Azt mondta, hogy az út utolsó rancha voltunk! És közben… közben az apám régi adósságlevelével a zsákjában jött ide! Mit akar? A földet akarja visszaperelni? Bosszút állni Héctor Mendozán most, hogy már tíz éve a temetőben fekszik?!
Julián lehajolt, csendben felvette a földről a megviselt fényképet. Nem nézett az okiratra, csak a képet simította végig kérges hüvelykujjával, óvatosan, mintha törékeny üveg volna. Arcán nem volt sem meglepetés, sem bűntudat; csak egy végtelen, ólomsúlyú fáradtság.
– Nem akarok semmilyen földet, leányom – mondta halkan. – Ha akartam volna, negyven éve jöttem volna vissza, amikor még élt a törvény és voltak ügyvédeim. Most mit kezdenék háromszáz hektár köves legelővel? Elvigyem a sírba?
– Akkor miért van ez magánál?! Miért hazudott?!
– Nem hazudtam. Csak nem mondtam el mindent, mert tudtam, hogy be sem engednél a kapun – sóhajtott fel az öreg, és leült a szalmabálára. – Az apád kemény ember volt, Aurelia. Büszke és féltékeny. Amikor rájött, hogy az édesanyád… hogy Sofía és én fiatalon szerettük egymást, mindent elkövetett, hogy eltiporjon. Kihasználta az aszályt, felvásárolta az adósságaimat a banktól, és választás elé állított: vagy börtönbe zárat csalás vádjával, vagy aláírom ezt a papírt, és elmegyek Sonora felé.
Aurelia megdermedt. A vér lassan kiszaladt az arcából.
– Az anyám… és maga?
– Mielőtt elmentem, Sofía titokban kijött a folyóhoz – folytatta Julián, szeme a pajta gerendái közé révedt, a múlt árnyait kutatva. – Azt mondta nekem: „Menj el, Julián, mentsd meg magad. De ígérd meg, hogy ha valaha hírt kapsz arról, hogy bajban vagyok, vagy hogy a gyermekemnek szüksége van rád, nem hagyod cserben.” Negyven évig nem jött hír. Éltem az életemet, megnősültem, családom lett, fiam született… majd eltemettem a feleségemet, a fiamat, a menyemet. Már csak Camila maradt nekem.
