Az öreg a kezére nézett, a durva, hegekkel teli bütykökre.
– Két hete Ciudad Guzmánban egy öreg vásáros azt mondta, Héctor Mendoza lánya egyedül vezeti a birtokot, a férfiak elkerülik, a gazdaság romokban hever, és a környékbeli hiénák már a kerítésnél ólálkodnak, hogy fillérekért megvegyék tőle a földet az árverésen. Ekkor vettem elő a zsákot. Nem azért jöttem, hogy elvegyek valamit. Azért jöttem, mert megígértem egy lánynak ötvennégy évvel ezelőtt, hogy a kezeim megvédik ezt a házat, ha eljön az ideje.
Aurelia szólni akart, de a szavak beleszáradtak a torkába. A harag, amely évtizedeken át táplálta a büszkeségét, hirtelen füstté vált, és a helyén csak a magány dermesztő üressége maradt.
Mielőtt megszólalhatott volna, a távolból, a völgy bejárata felől fényszórók pásztázták végig a pajta deszkáit. Egy nehéz dízelmotor tompa morajlása rázta meg az éjszakát.
Kapitány felugrott és vadul ugatni kezdett.
Julián azonnal talpra állt. Minden fáradtsága eltűnt, a tekintete éles lett, mint a frissen fent borotva.
– Vár valakit ilyen későn?
Aurelia a kapu felé nézett, és a szíve elszorult.
– Nem. De tudom, ki az.
Két terepjáró állt meg a ház előtt, porfelhőt kavarva a száraz szélben. Az autókból négy ember szállt ki. Az élen Mauricio Estrada lépdelt – az az ember, akihez Aurelia harmincnégy évvel ezelőtt majdnem feleségül ment; az a férfi, akinek a hazugsága bezárta a szívét. Most, közel a hatvanhoz, vastag aranyórával a csuklóján, drága marhabőr kabátban lépkedett a felvert porban, mellette a két unokaöccsével és egy papírokat szorongató férfival.
– Aurelia! – dörrent Estrada hangja az udvaron. – Tudom, hogy ébren vagy! Fejezd be a bujkálást!
Aurelia kilépett a verandára. Mögötte, a félhomályban Julián maradt a fal árnyékában, kezében a vasfeszítővel, amit a kerítés javításához használt.
– Nincs keresnivalód itt, Mauricio – mondta a nő keményen. – Tizenegy óra múlt. Tűnj el a földemről.
