– Holnap reggel sok dolgunk lesz, Julián – mondta halkan. – Meg kell javítani a déli kerítést, ki kell tisztítani az alsó istállót, és be kell íratnunk Camilát a falusi iskolába.

Julián ránézett a nőre.
– Szóval… maradhatunk?

Aurelia megfogta az öreg kérges, megviselt kezét – azt a kezet, amely megmentette a házát, a földjét és a lelkét.

– Nem maradhatnak, Julián – mondta a nő, és életében először egy könnycsepp csordult ki a szeméből, miközben az arca felragyogott. – Itthon vannak. Ez a maga otthona is. Mindig is az volt.

Az öreg kovács a sötétbe révedt, a hegyek felé, ahol a csillagok ragyogtak a tiszta jaliscoi égen. Megszorította a nő kezét, és mélyen, békésen felsóhajtott. A kezei még mindig erősek voltak – de most már nem a túlélésért kellett harcolniuk, hanem azért, hogy őrizzék a békét azon a földön, ahová végre megérkeztek.