Estrada meglepetten torpant meg, majd végigmérte az öreget, és gúnyosan elhúzta a száját.
– És ez meg kicsoda? Felfogadtál egy koldust a temetőből, Aurelia? Ez az új védelmeződ?
– Én vagyok az, aki emlékszik arra, amikor az apád még szamárháton hordta a kukoricát a piacra, Mauricio – mondta Julián lassan, megfontoltan lépve előre. – És emlékszem arra is, amikor az öreg Estrada könyörgött Héctor Mendozának egy zsák vetőmagért, mert a saját földje nem termett semmit.
Estrada arca elvörösödött a dühtől.
– Nem tudom, ki vagy, vénember, de ha nem akarsz az árokban kikötni a lányoddal együtt, takarodj innen! Nincs közöd ehhez!
– Nagyon is van – lépett mellé Aurelia, és most először nem volt félelem a szemében. – Julián a rancho intézője. És a határidő hétfő délután három óra. Addig nincs jogotok átlépni ezt a kaput. Tűnjetek el, mielőtt rátok engedem a kutyát és a puskát!
Estrada egy pillanatig habozott, majd intett az embereinek.
– Jól van. Legyen úgy, ahogy akarod. Hétfő délután három. Egy perccel sem kapsz többet, Aurelia. És készítsd a bőröndöket, mert ha a pénz nincs az asztalon, még a ruháidat is elárverezem a hátadról!
A két terepjáró megfordult, és a vörös zárófények lassan eltűntek a dombok mögött.
Amikor a por leülepedett, Aurelia a falnak támaszkodott. A lábai megremegtek.
– Vége – suttogta. – Nincs kétszázötvenezer pesóm. Még ötvenezrem sincs. Három nap alatt senki sem ad ekkora kölcsönt Jalisco ezen vidékén. Estrada megveszi a bírót, megveszi a bankot… elveszítem a földet, Julián.
Julián letette a vasrudat, odament a nőhöz, és a vállára tette kérges, nehéz tenyerét.
– Nem veszíted el.
– Nem érted? Pénz kell nekik! Készpénz! A te kezeid erősek, de nem tudnak aranyat kovácsolni a porból!
– Nem arany kell, Aurelia – nézett a szemébe az öreg mély nyugalommal. – Hanem víz.
