Estrada felnevetett; hideg, öntelt nevetés volt.
– Még mindig a régi, makacs Aurelia. Csakhogy van egy kis bökkenő, drágám. Ez a föld hétfőtől már nem a tiéd. A bank felmondta a jelzálogot a traktorra és az öntözőberendezésre. Én voltam olyan nagylelkű, és megvásároltam a tartozásodat a hitelezőtől. Kétszázötvenezer peso készpénzben, holnap délután háromig. Ha nincs meg, a bírósági végrehajtó – bökött a mellette álló köpcös alakra – zár alá veszi a birtokot, és átadja nekem a kulcsokat.
– A határidő a hónap végén jár le! – szorította ökölbe a kezét Aurelia.
– Volt egy kis adminisztratív gyorsítás – mosolygott gúnyosan Estrada. – Úgy tűnik, a megyei bírónak jobb barátja vagyok, mint te. Nincs pénzed, Aurelia. A csordádat elvitte a szárazság, a kutad alig csepeg. Nincs senkid, aki segítsen. Írd alá az önkéntes átadást most, és hagyom, hogy megtartsd a házat az életed végéig. Kapsz egy kis nyugdíjat, én meg végre megcsinálom ebből a porfészekből azt a modern telepet, amit az apád sosem tudott.
Aurelia ajka remegett. Tudta, hogy igazat mond. Nem volt kétszázezer pesója. A bankok hetek óta elutasították a kérelmeit, a szomszédok pedig féltek Estradától, aki a helyi politikai elittel szövetkezve sorra vásárolta fel a tönkrement családi gazdaságokat.
– Nem írok alá semmit – suttogta.
– Akkor hétfőn a csendőrség pakol ki az útszélre – lépett előre Estrada unokaöccse, egy nagydarab, tagbaszakadt fickó, és a lépcső korlátjára tette a kezét. – És jobb, ha most kezdesz csomagolni, öreglány.
Ebben a pillanatban a sötétből egy hang szólalt meg:
– Vedd le a kezed a korlátról, fiam, mielőtt úgy kell visszavarrni.
Julián lépett ki a veranda lámpafényébe. Nem hajlott meg a háta. A feszítővasat könnyedén tartotta az egyik kezében, mintha csak egy könnyű sétapálca volna. A szeme villámlott a kopott kalap pereme alatt.
