Aurelia a konyhaajtóban állt. Nem volt rajta sem félelem, sem kétségbeesés. Egy vastag borítékot tartott a kezében.
– Nem kell semmit leltározni, Mauricio – lépett előre, és a végrehajtó mellkasához nyomta a borítékot. – Kétszázötvenezer peso a hitel tőkéjére és kamataira, hivatalos banki letétben, Don Ramiro közjegyzői ellenjegyzésével. Számolja meg, kérem.
A végrehajtó meglepetten kinyitotta a borítékot, átnézte a kötegeket, majd bólintott.
– A tartozás kiegyenlítve. A jelzálogjog megszűnt, Estrada úr. Az eljárást lezárom.
Estrada arca eltorzult a dühtől. A szeme kidülledt, a keze ökölbe szorult.
– Honnan szereztél pénzt?! Ki adott neked hitelt?! Ez lehetetlen!
Ebben a pillanatban a pajta mögül előbukkant Julián, oldalán a kis Camilával és Kapisztránnal, a kutyával. Az öreg tiszta inget vett fel, a kezében ott volt az a bizonyos megsárgult adósságlevél és a fénykép.
– A víz hozta a pénzt, Mauricio – mondta Julián nyugodtan. – Az a víz, ami mostantól a völgy összes becsületes emberének jut, de neked egyetlen csepp sem. És ha még egyszer ide mered dugni az orrod, megmutatom a szövetségi bíróságnak ezt a dokumentumot is, ami bizonyítja, hogy az apád harminc évvel ezelőtt hogyan hamisította meg a megyei telekkönyvet a te birtokod határairól.
Estrada meglátta a papírt, felismerte a pecsétet, és a tekintete megtört. Tudta, hogy a kártyavára összeomlott. Egyetlen szót sem szólt; megfordult, beszállt a kocsijába, és embereivel együtt örökre elhagyta a La Esperanza völgyét.
Aznap este az asztalon nemcsak bab és sajt volt, hanem sült hús és friss gyümölcs is, amit Ramiro hozott hálából. Camila a vacsora után elaludt a nagy karosszékben, a kutya a lábánál pihent.
Aurelia és Julián a verandán ültek a hűvösödő szélben. A távolból tisztán hallatszott az új forrás csobogása, ahogy életet lehelt a száraz földbe.
Aurelia odanyújtotta az öregnek a kenderzsákot, benne a tiszta szerszámokkal és az érintetlen okiratokkal.
